Sült banán

A kertben éjszaka, a locsolófejek körbeforognak. Kezemben üvegtányér, rajta sült banán. Megfogom az elsőt, a fák mögötti sötétségbe fúrom a szemem. Ott kell lennie. Széles, gazos, üres a szomszéd telek. Reggel erre jönnek a szomszédok kutyát sétáltatni. Vajon mit gondolnak majd, mi ez? Halványan elvigyorodom, fogom az első sült banánt, és messzire hajítom. Majd a másodikat, harmadikat.  Megvan a svungja, mint valami rakétának.
Ma este családi összeborulás volt, mert már körülbelül egy hónapja csak mosni jártunk haza. Ilyen ez a nyár. Grilleztünk, összevesztünk, kibékültünk, és a csirkemell a cukkini meg hagyma után húgom legnagyobb rosszallására három banándarabot dobtam anya dédelgetett kerámiabevonatú serpenyőjébe. Te jó ég, mit csinálsz. Most miért, ilyet szoktak.
A harc igazából már régebben kezdődött, a gáztűzhely előtt állásért. Mindketten szeretjük a sercegő húst figyelni, az illatok közt fel-le rohangálni, fontoskodni. Csak növelte a feszültséget, hogy ketten is elfértünk. Eddig dúlt-fúlt, most diadalmas arccal figyelte, ahogy már megint valami hülyeséget csinálok. Ez egyszerűen undorító. A hagyma pedig igenis édes tőle. Teljesen banáníze lett.
Vacsoránál ülünk, és azt játsszuk, hogy fél perces a rövidtávú memóriánk. Anyának fontos a hangulat,  ragaszkodik a gyertyafényhez, majd feltesz valami zenét. Mi ez a kellemes zene? Mintha a Bíbor Liliom étteremben lennénk -állapítjuk meg rendszeres időközönként. Visszatérő téma a sült banán is. Na mikor eszed meg? Időközben valahogy elmegy tőle a kedvem, de váltig ajánlgatják, hogy elteszik reggelre, hiszen ez a kedvenc fogásom. Vacsora után Vera sokatmondóan néz a tányéron árválkodó banánok felé. Ragacsosak, furák és barnák. Biztatóan rámosolygok. Kérsz?

Este üres a konyha, üres a szomszéd telek. Fogom az üvegtányért, kivonulok a teraszra, megérik bennem az elhatározás.  Holnap: gyanakvó tekintetek. Jé, hová tűntek a banánok? Hát megettem őket. Tényleg nagyon finom volt. Legközelebb majd jobban át kell sütni.

A bazilika a Sas utcából

Két dologra nem emlékszem: 

• hogy milyen színű nadrág volt rajtad 
• hogy hogy hívták Jan barátnőjét

Életjel

Elveszni a fehér térben, fürödni a netes szélben, lógatni a fejet, lábat, Helmut Newton meg még várhat. A közegben feloldódni, ezer átkot szerteszórni, végtelenül jónak lenni, semmit nem komolyan venni.

Egyetemes kandiscukor-érzés

Mindent átfog, mégsem jelent semmit. Nagy dolgokon nem változtat. (Nem boldogság, de valami hasonló.) A nap kisüt és szabadságíze van mindennek. Szól a Minor Swing, köszi, jól vagyok. Olyan pergős, szemcsés, édes, szúrós, mint a kandiscukor kristálya. Sötét, de áttetsző,mint a barlangok vize, alá lehet merülni, és felbukkanni belőle, álmos, szirupos, szívdobogós közeg. Élmény és pillanat, az élet csupán kandiscukor. És rongálja a fogakat is.

 

(nem sokat aludtam)

Hogy kicsoda Alo? Hogy nem ismeritek?

Hivatkozom.

Előadás

Előirat: Tudom, hogy már mindenki ismeri, és halálosan unja, de most szabadott hivatalosan publikálni. nehogy a pályázatírók azt gondolják, hogy saját magamtól loptam 

Előirat 2: (igen a "gondolják" a "hisz" T/3. személyű, feltételes módjának elkerülése végett)

Felveszik a selyemharisnyákat és a sminket is eligazítják. Kihúzott szemükben megtalálható minden. A későn-fekvés, a kitántorgás a folyosóra, az automatás kávé íze, a pénz, az emberek.
A napok drótra akasztott fátyolszalagok, egyre sűrűsödnek, nehezebb rajtuk átlátni. Régebben jó volt fogdosni őket, nézni, ahogy lebegtek a széltől. Régebben.
Ruhaigazgatás. A rendtől jobb lesz minden, biztonságos. Kilóg az ing a mellény alól, betűrni. Szétkent rúzs, letörölni, új szájat rajzolni ,az eredetinél is ívesebbet. Olyat, amire azt lehet mondani, ajak.
Enélkül nem is lehet igazi mosolyt produkálni.
Lázas szövegismétlés, rutinos mozdulatok. Mindenfelé jelmezek röpködnek. Lassan beborítják a teret, halmokká, majd hegyekké nőnek. Mintha el akarnák foglalni az egész szobát, hogy aztán viselőik is kint ragadjanak, jelmezek nélkül.
Az a fiú is folyton útban van. Valakinek a gyereke, csak miért pont középen mereszti a szemeit. Még öt perc.
A gyerek izgatottan tekintget körül. Hatalmas fekete szemei elnyelik a legkisebb részletet is.
Tükrök villognak, mindenki egyszerre beszél. Tényleg, kinek a gyereke lehet?
A fiú szemfestékkel rajzol a tenyerére. Felnéz, majd belekeni a pólójába.
És kérdez.
- Ti miért öltöztök be más embereknek, mint akik igazából vagytok?
Gyorsul a kapkodás, meglebbennek a fátyolszalagok.
Aztán hangosabban.
- Ti miért öltöztök be más embereknek, mint akik igazából vagytok?
- Azért, kicsikém, mert ez egy színház. - válaszolja valaki.
De hangja máris elolvad a zajban, mert mindenki a saját szövegét mormolja, mint valami imát.
- Színház? A színházban becsapják az embereket?
- Az emberek ide nem azért jönnek, hogy azt lássák, akik igazából vagyunk. -nevet valaki más, aki megkedvelte a fiúcskát.
A gyerek a pólóra kent fekete foltokat követi az ujjával. Összeköti, majd kerülgeti őket, útvesztőt játszik. De néha felnéz, jelezve, hogy figyel.
- Sőt, azért fizetnek nekünk, hogy beöltözve mások legyünk, mint igazából  . Hogy eljátsszunk nekik egy történetet. Hogy szórakoztassuk őket.- szólt bele a harmadik.
Helyeselnek. A gyerek elgondolkozik.
- És el kell játszanotok a történetet, akkor is, ha nem igaz?
Zavartan néznek össze. Még három perc.
- Persze, hogy el kell. - Ezért kapunk tapsot. Ebből élünk. Minél ügyesebben játsszuk el, annál jobban örülnek.
-Tudod közben el kell hinniük, hogy ez a valóság.
A kisfiú méltatlankodni kezd.
- Szóval mégis becsapjátok őket!
Az első színész csitítólag megsimogatja a fejét. - Valahol mélyen ők is tudják, hogy ez nem igaz. Tudnak róla.
- De akkor miért hisznek nektek?
Enyhe huzat söpör végig a szobán. Kint világítani kezdenek a reflektorok, az éles fénytől keményebbnek látszanak a tárgyak. Az öltöző elcsendesedik.
- Azért, mert el akarják felejteni a valóságot.- mondja valaki a sarokban.- mert nem akarnak szembenézni vele.
A gyerek a hang irányába fordul. Összébb húzza a pulcsit magán.
- És miért félnek a valóságtól? A valóság jó. Én szeretem a valóságot. - Csend.
Nektek is jót tenne - méri végig az embereket
De azért elmosolyodik.- Milyen jó is lenne, ha levennétek azt a sok jelmezt, és letörölnétek a sminket is. Nem kéne szöveget tanulni, hanem mindig kimondhatnátok, ami épp eszetekbe jut. Az embereknek meg elmagyarázhatnátok, hogy a valóság nem is olyan rossz.
Csend.
A szél forgatja a fátyolszalagokat, zaklatott tekintetek.
- Megmondhatnátok, hogy ők sokkal izgalmasabbak, mint bárki más, akit el szoktak játszani. - sötét, fekete szeme lázasan csillog.
-Hogy a férfiak kedvesebbek, ha nem akarnak ideálisak lenni, és fuldokolni a csokornyakkendőtől. A nők sokkal szebbek smink nélkül, mikor igazán mosolyognak. A gyerekek tehetnének fel kérdéseket. Többé senki sem félne a valóságtól. Az emberek igazából ismerhetnék egymást. Tudnák, hogy nem tökéletesek, de megérné, mert igazából ők ,  önmaguk lehetnének.
Reménykedve kérdezi - Ugye jó lenne?
A kérdés a levegőben függ, nem lehet figyelmen kívül hagyni.
A színészek végigdörzsölik a borostát az állukon. A színésznők a szájukkal babrálnak, nem törődve a rúzs állapotával. Álmodozó tekintetek.
Kezdünk!-hangzik a folyosóról.
A csend és a gyerek könyörgő tekintete ránehezedik az öltözőre.
Valaki rekedten megszólal.
- Tudod, ez nem ilyen egyszerű.
A mozdulatlanság megtörik. Halk készülődés, megzizzennek a fátyolszalagok. Kezdődik az előadás.

Pajor Tamás

"Rendszert csinálsz az idegeimből."
" Betöröm én a szíved jegét
De valakinek másnak kaptam meg a jegyét
Lemondok a lemondásról, nem vagyok én elnök
Én egy becsületes srác vagyok
Aki most begyorsult és fellök
Adj gázt, hogy hátra dôljek
És vért az éhezôknek
Adj gázt, hogy hátra dôljek
És vért az éhezôknek"

Sorozatfüggés

Az emberek azt mondják nem tudnak elfutni a problémáik elől. Hát ők nem futottak elég gyorsan.
-Alo

Mindenki szép, akinek csillag van a szemében

Titkos, csilingelő zajjal érnek földet a vízcseppek. Szívdobogás, sötétség. Érzések a tárgyakban, a törülköző anyaga. Egy nyári hajnal a városban, betonillat. Sok minden, amit nem kell megérteni. A film első perce. Várakozással töltött idő. Lefekvés este, ahogy a párnahuzat érinti az arcot. Játék. A kürtőskalácsot tépni, a cukormorzsák, amik az ujjaidon maradnak, és a forró párás tészta. A tenger, ahogy szoknyaként szétterül körülötted. A kerti locsoló szivárványt vet, a feldobott érme megvillan a levegőben. A kivilágított színpad. Fényesre kopott macskakövek. Elmorzsolt tujalevél illata. Mennydörgés, zivatartól göndörödő haj. Egy szilánk a kék egünkből. Ezt adja neked.
Egy csésze napfényt önt rád, hogy jobb legyen, hogy ne legyél olyan szomorú. Bár nem sok. Csak látni akarja, hogy felnézel, hogy elfogadod, hogy megbékélsz. Hogy csillag költözik a szemedbe.

Yann Tiersen

A villanykapcsoló

Ha már a villanykapcsolókról írok, kezdésnek megemlítenék egy,az én életemben fontos példányt. Hogy lehet fontos egy villanykapcsoló? Hát úgy, hogy meghatározza egy gyerek fogalmait általánosságban a villanykapcsolókról. Ez hatalmas felelősség, hiszen összes többi társát képviseli szerte a világon. És nem csak azokat, amelyek jelenleg léteznek, nem. A villanykapcsolók összes dicső nemzedékét, és minden jövendőbeli, egyre kifinomultabb utódot is, amelyekre már szinte csak metaforaként használják a villanykapcsoló kifejezést, mert szerepkörük jóval túlmutat egy villanykapcsolóén.
Tehát az első villanykapcsolót, amely mély nyomot hagyott bennem gyerekként, koszos, fehèr műanyag keretezte. Úgy érzem, el kell neveznem, méghozzá azért, hogy a köztünk levő, barátságos viszonyt kifejezzem. Sándornak hívták. Nem az a fajta volt, akit lesanyizhatna az ember. Poros és rozoga volt, bár ennek ellenére tekintélyes. Emberévekben ötven  körül járhatott.
És hogy miért vonzódtam én ehhez a dohos agglegényhez, aki ócskaságában is valami megkopott dicsőséget hordozott? Hát azért, mert középen csodás, aranyló színű plüssanyag töltötte ki. Tökéletes négyszög alakú. Ahogy az ember az ujját fokról-fokra húzta a plüssön, a szobát árnyalatonként boríthatta fénybe vagy sötétségbe, kedve szerint, mint valami  isten. Mert valóban, különleges hatalommal rendelkezik az, aki egy villanykapcsolót bír. Dönthet világ és a vakság, valami és semmi, létezés és megszűnés között.
Csak sajnos amíg az ember kiskorú, és főleg ötéves, addig nem élhet korlátlanul ezzel a hatalmával, nem kapcsolgathatja napi ötvenszer fel-le a villanyt. Ezért tehát gondolkodóba esik, mert mégsem akaródzik letennie a fény felett való uralmáról, és akkor zseniális ötlete támad. Amikor pedig szülei hónapok múltán felteszik a várva- várt kérdést: Mit szeretnél karácsonyra? Csillogó szemmel válaszolja, hogy -  természetesen - játék-villanykapcsolót.

Idézet egy ismeretlentől (Fédra nevű)

Ha hetvenkét órát ébren töltesz, az olyan, mintha legálisan beszívnál.

Postások

A harisnya kicsit felgyűrődött a bokánál és vádli környékén. A szemöldök és az arccsont íve örökös fáradtságot tükröznek. Nevetőráncai sincsenek. Manapság már nincs min nevetnie az embernek.
Fakó szempillák, fakó kosztüm, fakó érzések tartoznak ehhez a fakó archoz. És éppen ma ötvennyolc éves. Az ilyenkor kötelező , "hogy repül az idő", "nahát, megöregedtem"
illetve "még csak most volt hogy" típusú gondolatokhoz ma egyáltalán nincs kedve, inkább kibámul az ablakon. Rágja a körmét. Ötvennyolc éve rágja, nem igaz, lendülettel, széttárt tenyérrel csap az asztallapra.
A poharak megremegnek a polcon. A becsukott szekrényajtóra sandít, veszi a kabátját, köszön a szomszédnak és csapódik az ajtó. Majd újra kinyílik, mivel a postát elfelejtette. Nem csak a sajátját nézi meg, hanem a többit is, ezek a postások, ki tudja, hova tüntetik el a leveleket. Sorban felnyitogatja a szomszéd postaládák fémszárnyát, majd csalódottan elengedi. Színes hirdetések szállingóznak a rekeszekből. Ma sem írt a lánya. Vagy lehet, hogy írt, de ki tudja, mire a városból ide keveredik az a levél. Bár, az is lehet, hogy csomag. Igen, egy súlyos doboz, tele fényképekkel, meg apró tárgyakkal. Gyerekrajzokkal például, meg ákombákom betűkkel. Körülnéz még egyszer, hátha a csomag valahol elrejtőzött. De nem. Micsoda megbízhatatlan népségek ezek. Ezek a postások.

Ma repülő matracokat rajzoltunk

A tücsök tücsög?

A szavaknak nagyobb jelentőségük van nagybetűvel.

The grunge is dead.

Bementem a konyhába és ott volt egy óriás, kék csíkos pulcsiban.-KissDé

Érdekes. Néha az az érzésem, mintha szerelmes lennék a Marciba.-Érdekes

Komoly filozófiai elmélkedésbe bocsátkozott, majd kinézett a fal mögül és elrohant fogócskázni. - új barátnőm, a 6 éves Eszter

Azt szeretném, ha valaki belefojtana egy selyempárnába.-az OKTV napja, este

Dani az elöltöltős mosógép hipnózisa alatt áll. Eszébe sem jut nyomkodni a gombokat, ha megy a gép, csak nézi. Körbe-körbe-unokaöccs

Márk most már három éves és tanul festeni. Folyton ki akarja venni a palettából a gombokat, frusztrálja, hogy annyit kell simogatni. Az ő megoldása egyszerű: a festékgombot bele a vízbe, majd rátoccsantani a papírra. - unokaöccs

Az érzelmek csak úgy vonulnak át rajtam, mint a gyorsított felvétel.

Ma repülő matracokat rajzoltunk.-repülő malacok

Akkor egy kicsit lezuhanyoznád a fejemről a tequilát?

Amikor egyik nagy ámbráscet bajban van, a többiek köréje gyűlnek és fenntartják, nehogy megfulladjon.-ámbráscet

Becsukom a szememet és a bőrömmé válok.

Hát nem lehet az ember mindig emelkedett hangulatban. Azért nem, mert fel kell dolgozni, hogy az emelkedett célokért képtelenek vagyunk mozdulni és tenni- és hogy a fantáziavilágunk színezgetése semmi kapcsolatban sincs a Nagy Céllal.

Kicsit reménykedem, hogy a későbbi énem majd megért és próbálok imponálni neki.

Kérjek meg 40 embert, hogy hét év múlva mondja azt, hogy zöldtetejű  IKEÁs doboz?-az időkapszulákról mindig megfeledkeznek.

Inkoherens egotrip- ezt a kifejezést zsákmányoltam nemrég az internetről.

A kötelességek, mint egy szerep, a fogason lógnak.

Kis szentimentális

Elmondjuk, mi volt a legfontosabb. Néhány dolog, ami eszünkbe jut most, ami később fémjelezi az emlékezetünkben ezt az évet. Persze, nem vagyunk őszinték, miért is mondanánk ki a lényeget. Most akarunk felnőni, vagy mi. Elég kár, mert mostantól 2012 ezeket fogja jelenteni. Azok, amik pedig tényleg fontosak voltak, vagy rosszak, hogy éljek ezzel a kifejező közhellyel, feledésbe merülnek.
De ha mindent felsorolnék, ami történt, akkor is egy leegyszerűsített változatot kapnék vissza. Nem ám valódi eseményeket. Tehát a stilizált kép, mint egy film mappája, mappaképet választ, egy 120 perces filmből egyetlen pillanatot.

Egy öccs születése- a pillanat, amikor a tükörbe nézve megfogadom, hogy jó nővér leszek. A fekete pólóm van rajtam, amit annyira szeretek.  Komoly vagyok, bár persze – elképzelni sem tudom, mi lesz ezután.
Egy barát elvesztése- a pillanat, amikor sokadszorra értetlenül hallgatok el. Nem lenne értelme bármit is mondani, nem értené, miről beszélek. Ő rám se néz, tovább hadar, csak tudnám minek.
Egy tetőéri szoba Németországban – a pillanat, amikor az istállószagú házban utálom az aktuális szépfiút. Na, nem magam miatt, csak úgy megszokásból.  Színes babaházak Wittembergben, szerelmes leszek Berlinbe. Aztán a hideg ráz, ofő aggódó arca.
A parti-ház Harasztin – a pillanat, amikor a leányzó állítja, hogy tud egyenesen menni, de nem.  A kutyát Eötvösnek kereszteljük, mert az Eötvös utcában találtuk. Stella zöld szeme zavaros. Hideg van.
Nyaralás az Adrián- a szörnyű önzésem pillanata. Tele vagyok, könyvekkel elrontom a családi nyaralást.
Médiacsoport – az első hivatalos videónk, forgatás a Lánchídon. A Vár környékén, a füvön ülünk, lement a nap. Majd meghalunk a röhögéstől, Miki feje vöröslik.
Isten – a teljes kapituláció pillanata. Semmi nagy szó, semmi drámai hadonászás. Megtanít a legfontosabb dologra: befogni a számat. Az elképedt fejem, ahogy próbálom beletuszkolni a Mindenhatót és minden hatalmát apró agyamba. Egy érintés. Egy gyönyörű, új, friss nap. Szembesülés a saját félelmeimmel-meddig küzdök az álmomért?
Erdély- a hegyek miatt eszembe jut 2010. A buszon órákig huszonegyezünk, szeretem ezeket az embereket. Mikor hamarabb hazaérek, hangosan énekelek Istennek, hajnalban feljárok a hegyre. Sírásba fulladó vallási vita éjszaka, még idejében elmenekültem. Zsófi kétségbeesett tekintete, sosem volt annyira szükségünk egymásra.
Maxwell tanfolyam- a pillanat, amikor a többiek iskolában vannak. Percről percre feleszmélek, hogy ez mennyire zseniális, amit mond. A regisztrációs asztalnál ülök, négyezer forint hiányzik a könyveléshez. Felsóhajtok, megtalálom.
Debrecen – a hajam copfban, nem hiszem el, ami történik. Átmegyek a másik oldalra, fel egy lépcsőn és semmi nem érdekel. Nem bízom meg bennük többet.
Ifi táborok – Olyan izgatott vagyok, mintha húsz kávét ittam volna. Itthon-érzés. Várjuk Istent, és meg is jön. Timi és Zsófi focizik velünk. Fekszem, valaki megfricskázza a fülemet, fel se kell néznem, csak vigyorgok. Tartozni valahova, látni valamit, tudni, hogy mi a boldogság és sírni a tudattól.
Ausztria – Egy halál, gyerekarcok, biciklizés a naplementében. Ismeretlen emberek közt úgy tenni, mintha. De élvezem, és csak biciklizem tovább. Ha nem hallják, ordítva énekelek a határban.
Szóbeli nyelvvizsga – jellegtelen és egyáltalán nem félelmetes.
Life Transformation Group – A meglepetés pillanata. Nem tudjuk, mennyire lehetünk őszinték, végül úgy döntünk, teljesen. Egyikünk zihál. Elmeséli, hogy zaklatták, azóta retteg a BKVn. Megsimogatjuk a fejét és imádkozunk érte. Mi is elmondjuk a dolgokat, és hárman sokkal erősebbek leszünk.
Futás a Duna-parton- a győzelem pillanata. Bizonyítottam magamnak, képes vagyok rá. Fáradt-boldogság.
Motivációvesztés – a lelassulás, a szűk látókör és az elpazarolt idő pillanata. Hitetlenkedve nézek volt barátok után, elmosódnak a dolgok, eltűnik a kontroll. Tudomásul veszem. Folyatom a sorozatomat.
Szétszórtság – szinte gyászolok. Hetekig haragszom magamra, sírva fakadok, ha valaki a telefonomról kérdez. Nem bízom meg magamban, nem hiszek magamban, se a változásban. Pedig annyira szeretnék.
Egy lócsiszár virágvasárnapja – áldozunk a kultúrának. Itt a fél suli. Ebben a pillanatban nagyon sznobnak érzem magam. A Nemzetitől elsétálunk a Borárosig, majd vissza. Intellektuális társalgás, élvezem, de zavarba jövök.  Csendben arra gondolok, hogy a srác itt, mellettem vajon buzi e?
Szalagavató-after – a hazugság pillanata. Jó zene, alkohol, meglepően jól érzem magam. Átparkoljuk Attila kocsiját, Tomival hajnali séta. Érzelmi vihar, jelentéktelen dolgok miatt. Megértően bólogatok az osztály fizikusának, megállapítom, hogy tényleg semmi gyakorlati haszna a magyarfaktnak.  Persze az egészet elrontja a lelkiismeret.
Franzék – hatalmas szemekkel hallgatom az Isten-élményeiket, egyre erősebb bennem a vágy, hogy hasonlókat éljek át és találkozzam Vele. Imádkoznak értem, szívből megölelem őket. Leírok minden szót, mától kéken ragyognak. Ez vagyok én.
 
Szilveszter éjszkáján fogalmam sincs, miért eszembe jut egy narancssárga szoba, ahol valaki egyszer úgy nézett rám, hogy majd lenyelt. Lezuhantam a tekintete mélyére, meleg és puha volt, és áradt a zene.  De tudtam, hogy veszélyes.



                              (Semmi konklúzió, csak felsorolás)

Majd nézem

-Mindenkitől Weöres-kötetet kértél?
-Igen.
-És mit csinálsz, ha kapsz tíz Weöres kötetet?
-Felrakom mindet egy polcra és gyönyörködöm bennük.

Az angyal halála

A kanyargó folyosókon
Vonszolta magát,
Indie-zenét fütyörészett
Vigasztalás gyanánt.
Szárnya lengett ide-oda
Neonrózsaszín,
Homlokáról gyöngyözött
A kristálytiszta víz.
Lehorgasztott félelmei
A padlón zörögtek
Szempillája, füle, szája
Egyre ködösebb.
Elhalványul egyre jobban,
Nincs szükség már rá,
Összecsuklik a ruhája
Nem tudni azt, hogy mi várja
Tán a Mennyország.
S nem marad itt lent belőle
Se tetem, se sír,
Csupán némi aranypor, meg
Csomagolópapír.

Merle

Visszatekintve az ezután következő két hónapra, az tűnik fel leginkább, milyen lassan múlt az idő. Pedig igazán nem henyéltünk. Célba lőttünk, lovagoltunk, építkeztünk (segédmunkásként dolgoztunk mind a nagy Peyssou keze alá a fal magasításánál). Én ezenfelül még tornaórákat adtam Evelyne-nek, és helyesírásra, számtanra tanítottam.

Sok a dolgunk, mégsem sietünk. Annyi ráérő időnk van, amennyi tetszik. Lelassult az élet irama. A nap most is csak huszonnégy órából áll, de furcsa módon sokkal hosszabbnak tetszik. Az a sokféle gép, ami régen állítólag megkönnyítette az életünket - autó, telefon, traktor, forgácsoló, daráló, körfűrész -, meg is könnyítette, igaz. De fel is gyorsította a ritmusát. Túl sokat akartunk egyszerre elvégezni. A gépek folyton a sarkunkban voltak, folytonosan ösztökéltek.

Példának okáért azelőtt kilenc és fél perc alatt tettem volna meg az utat autón La Roque-ig. Ha valami okból nem akartam volna telefonon lebonyolítani az ügyet. Ennyi is csak azért kellett volna, mert az úton sok a kanyar. Most lovon ruccantunk át Colinnal, aki mindenáron el akart kísérni. Jó órába telt csak az odaút. La Roque-ba érve átadtuk az üzenetet. Eszünkbe sem juthatott azonnal visszafordulni, lovaink tizenöt kilométert trappoltak, pihenőre volt szükségük. Hogy rövidre fogjam: kora reggel indultunk útnak, és délre vetődtünk haza fáradtan, de elégedetten. 

Megfigyeltem, még a mozgásunk is lelassult. Alkalmazkodott életritmusunkhoz. Az ember nem úgy száll le egy lóról, ahogy az autóból szállt ki. Szó sem lehet róla, hogy csak úgy becsapja az ajtót, és hanyatt-homlok felrohanjon az emeletre, négyesével véve a lépcsőket, mert a telefon cseng. A külső kapunál leugrok Viola hátáról, onnan lépésben vezetem az istállóig, a bokszban leveszem róla a nyerget, lecsutakolom, megvárom, míg teljesen megszárad a szőre, akkor megitatom. Mindent egybevetve, jó félóra.

Lehet, hogy orvostudomány híján megrövidül az emberi élet tartama. De ha az idő lassabban telik, ha a napok, évek nem futnak el villámsebesen előlünk, egyszóval, ha van időnk élni, kérdés, mit vesztettünk.

                                                            (idézet Merle: Malevil-jéből)

Zörejvágó

Himbálódzó boldogságok
Között evezünk
Hatodszor is felborulva
Zeng az énekünk.

Megbukott már minden eszme
Meg hit, s akarat,
Kimerülve, szemlesütve
Várjuk a nyarat.

Megszegett sok fogadalom
Pusztít lelkeket
Mint lecsapott vekkeróra
A lelkiismeret.

Óceánkék távlatokba
Tekint a szemünk
De puszta tények halmazává
Vált az életünk.

Farzsebünkben kotorászva
Aprópénz után
Találjuk, mit nem is vártunk,
S csak bámulunk sután.

Meglepődve vesszük észre,
Hogy valamiért
Még mindig itt bent, a zsebünkben
Hordjuk
A Reményt.

Bassza meg a csincs az ötöt

Pucér vagyok, megigazítom a kontyomat a tükörben. Belépek a futurisztikus üvegbuborékba, majd rájövök, hogy nincs meleg víz. Elromlott a kazán, a tűfejnyi torzót kell késsel meg dugóhúzóval nyomogatni, hogy megtörténjék a csoda. Lebattyogok a kinti lépcsőn. A hideg barátságtalan. Olyan hideg, hogy el se tudom képzelni, mielőtt kilépek az ajtón. Olyan hideg, amilyet nem is álmodik az ember nyáron. Minek télen kabát? De kint tél van, csak kacag a plüssköntösömön, lazán felszalad a bokámtól a hasamig a levegő. Büdös is.
Leérek az alagsorba, macska néz. Benyitok.
A lenti tükörben csücsörítek, csillog a kurvás rúzs, eszembe jut a helyzetre megfelelő kifejezés :Bassza meg a csincs az ötöt!
Indulatok nélkül elvégzem a jelentéktelen mozdulatot, dugóhúzó kikészítve. Felfelé szárnyalok a lépcsőn, álláspontot változtatok, gondolom.
A „Bassza meg a csincs az ötöt” nem a megfelelő kifejezés.

Köszönöm szépen

"Tudom, hogy elolvasod (ugye?), szóval szia. Itt van a legeleje. Tudod, annak. Az IZÉnek. Csak hogy tudj szólni, hogy köszönöd szépen, de csöppet sem érdekel a többi. 
(Tudod, aggódom)"

  Árnyalatnyi mosoly. Szinte érzem, ahogy mérlegeled az ikes igét a végén.
Egyszerűen nem tudom, hogy mit mondjak, mert a legmélyebb dolgok igenis tiszteletet követelnek. Olyan szent itt, mint egy titok. És drámai és feszült.
  Hogy mit szólok, az nem fontos, de meg vagyok illetődve, mint egy idegen vallásnak emelt lenyűgöző templomban. Csend van, ragyog a sok kincs, nem tudom mire valók. Jó lenne játszani velük, de nem szabad. Nem is merném.
A falakon ismeretlen kacskaringók, sosem látott jelek. Gazdagság és csillogó üveggyöngyök hevernek mindehol. És hallom az ezer elsuttogott imát.

A séma

Egyszervolt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon nemes és szép és csodálatos dolog. Ezzel a dologgal váratlan esemény történt, amely teljesen a feje tetejére állította a megszokott rendet, és mindent megváltoztatott.  Bizonyos személyek elhatározták, hogy meglelik a probléma nyitját, hősiesen megküzdve az akadályokkal, elhozzák a megoldást. Az út hosszú volt és rögös, az illetők sok tapasztalatra és bölcsességre tettek szert ennek során. Végül az a akadályokat valószínűtlen módon túlélték. Majd egy véletlen folytán elnyerték méltó jutalmukat is, és megoldották a bonyodalmat.  Ennek következtében sok más embert boldoggá tettek,  és minden ugyanolyan, vagy ha ez lehetséges, még jobb lett, mint régen volt.

Tóni.

Próbálok felnőni, de te nem hagyod.

Pedig nem is ezt álmodtam

Holnap majd elmondom neki,  azért is hívtam fel, mert vele álmodtam. Àlmomban le akart lökni egy felhőkarcolóról, hogy végre megtanuljak repülni, de biztos csak a Mátrix miatt. És elhiszi.

A blogról beszélek

Nem tudom ezt most elmondani. Az ujjamat újra és újra végighúzom a szemöldökömön, végiggondolom. Mit vár el tőlem. Kinek kell lennem itt. Sajnálom, de nem mondhatok el bizalmas dolgokat. Sajnálom, de nem tudok megbízni. Talán számít, hogy a szövegszerkesztő pirossal húzza alá, a mondataimat. Mintha megkérdőjelezné az értéküket. Megnéztem a nyelvhelyesség beállításait. English (UK). Please add an other language. Talán számít, hogy most Georgia betűtípus, vagy nem.
Talán még a szövegdoboz is zavar, mert sokkal szélesebbnek hittem ezt a teret.  Hogy világos, hogy beleférek. Amiért az eget szokták szeretni az emberek: tág, és mindenkinek jut belőle.
 De a legfontosabb dolgokat mégsem tudom leírni. Az emberi gyengeségemről, Istenről, a reális érzelmeimről. A többi, az csak szilánk, nem is én vagyok.
Nem merek ezekről beszélni, mert nem érdekelne senkit. Mert nincs mindenről frappáns véleményem. És túl sok mindent nem tudok. 

Marci monológja

Őt nézed. Akkor is, ha jobbra nézel, akkor is, ha balra. Ha becsukod a szemedet, akkor is. Minden láthatatlan érzékelőd felé mutat. Ha fókuszálsz a szék lábára, akkor is a kép sarkában mozgó fehér foltot figyeled. A fehér pólója szemüveg nélkül is feltűnő. Olyan feltűnő, mint az, hogy bele vagy esve. Miért nem belém vagy esve? Akkor nagyot röhögnék, hogy biztos félreértettél valamit, mert én nem szeretlek, és ráülnék a szívedre, az érzelmeidre. Tárgyilagosan figyelnék, míg zavarba nem jössz. Mentegetőzni kezdesz.
Élvezném.
Neked pedig rosszul esne. Mert nem érted a humoromat. Nagy szavakkal jönnél. Egy világ dőlt össze benned. Szívösszetörés. Isten.
És gondolom továbbra is nagyon kedvesen köszönnél. Nem mondanál semmit. Soha többet nem néznél rám. És soha többet nem nyitnál ajtót, hogy megtudjam, igazából ki is lakik odabent.

Kleptománia

Amikor a fiatal kulturális menedzser belépett szerény irodámba, még hideg voltam és érdektelen. Annyira, hogy szinte alteregója lehettem volna a szürke tűzfalnak, melyre irodám ablaka nézett.
A nő tipikus kreatív: friss és egyetemszagú. És milyen lelkesen magyaráz. Hihetetlen, mekkora energiakészletei vannak.
 - Jó napot, az új projekttel kapcsolatban szeretnék érdeklődni, és megkérném, hogy írja alá a szükséges... - miközben folytatta monológját, megpillantottam. Egy részlet, mely különleges hangsúlyt adott a beszélő amúgy unalmas személyének. A nyakára volt csavarva egy gyönyörű, különleges textil. Művészi redőkben hullámzott alá mellkasára, és a rojtok minden fejmozdulatnál játékosan arrébb kúsztak. Hirtelen feleszméltem.
 Szememet felemeltem az arcára és bólogatni kezdtem, mint aki érti. Hosszan magyarázott.Nem tűnök elég meggyőzhetőnek? Végeláthatatlan érvei miatt lankadt a figyelmem. Kínosan koncentráltam szavaira. Megfigyeltem szemöldökének művészi ívét. Kibámultam az ablakon a tűzfalra, hátha egy ilyen ingerszegény látvány lehűt. Mindhiába. Sálja megbabonázott.
Puha volt és vastag, keleties mintái mezőket idéztek. Égszínkék merengett a rikító narancssárga és a gyengéd rózsaszín között, titokzatos bíborlila és ezüstcsíkok váltogatták egymást. Derűs napsárga foltok emelték ki az éjkéket, szüntelen vibrálással szemem előtt. Tekintetem mohón kívánta a gyönyörű színkavalkádot, ujjaim a rojtokba akartak merülni, újra és újra felszántva a színes szálakat.
Éreztem, hogy kell nekem ez a sál, annyira, hogy belehalok, ha nem lehet az enyém.
Hideg döntést hoztam e forró érzések közepette. Ellopom.

Pulóver

Régi pulóver, mi melengeted tagjaimat
Puha és illatos  emléked kísért engem hideg napokon
Ki megfagyok a buszmegállóban vacogva
Mint elfeledett, bolyongó vándor.
(Szófaji generált vers, Kosztolányi: A nyúl c. epigrammájára)

magánszféra=magánzárka?

Itt vagyok, a felnőttet alakítva. A színjáték tökéletes - udvarias vagyok, önálló és kávézom is.
Igen, főzöm a kávékat és közben honvágyam van, mint egy ötévesnek.
A szoba kicsit sivár, de megfelelő; az emberek kedvesen mosolyognak, csak közben egy furcsa, idegen nyelven beszélnek. Németül.
A kávét egyébként –  lelkiállapotom kifejezése érdekében - söröskorsóból iszom. A provokáció szándékos és nyilvánvaló.
Időnként mégis bűntudatosan körbenézek az üres szobában, mintha a lelkiismeretem felháborodott tiltakozására várnék. Azt hiszem, abban a szent pillanatban elejteném a kávét, söröskorsót, műanyagkést. Az üveg halk csendülése ide-oda pattanna az üres falakról, a kávé fényes foltokban terülne el a földön, aztán lassan beinná a szőnyeg. Én pedig itt állnék középen. Titokban rendkívül hálásan, hogy valaki az otthoniak hangján, magyarul részesít erkölcsi prédikációban.  De semmi ilyesmi nem történik. Az éjszakában elveszik az ember, a ház, a kontinens. Fentről biztos sok apró pontnak látszunk, olyan közel, hogy megérinthetjük egymást. A kilométerek elhanyagolhatók.
A padlószőnyeg szaga megnyugtató, felhallatszik a lenti társaság nevetése.
Nagyot kortyolok a kávéból.

japánok

-Kiskanál- mondom az új japán lánynak, Kikinek a vizsgált tárgyra mutatva. 

- Kiskanaal?- ismétli, mint elsőben. Miközben koncentrál, egy kicsit bandzsít.

- Kiskanál, az vagy te! - Mongoloid szemei elkerekednek, csodálkozva néz rám föl. Meglepi a bók.

Cillit Bang

Nálunk mindenki kiveszi a részét a házimunkából. Nekem például rendes tisztem a zuhanyzónk kitakarítása. Eleinte gyűlöltem, aztán lassan belenyugodtam.
Amikor megvettük a zuhanyfülkét, még olyan volt, mint egy új világ kapuja. Futurisztikus üvegbuborék, ahova belépve elfelejtesz minden gondot. A csodásan gömbölyű üvegfelületeket kedved támad végigsimítani, a krómozott vízcsap ugyanakkor azt sugallja, hogy ez mégsem játék, emberek, hanem intelligens szerkezet, mely azzal a fölényes büszkeséggel szolgál, mint a régi komornyikok.
A mi zuhanyfülkénk dicsősége azonban múlandó. Ahogy teltek a hónapok, a csillogó króm valami bizonytalan szürkére változott. Büszke üvegajtajait a vízkő homályosította el. Egy idő után a fehér vízcseppnyomok annyira ellepték, hogy nem lehetett átlátni rajta. A fülkébe melankolikus félhomály költözött.
Ekkor jöttem én, egy üveg ipari vízkőoldóval. Ez a szer annyira erős, hogy a saját flakonját is kimarta, gondoltam, segíthet.
És órákig vakartam a vízkövet. A fülembe ordított az Irie Maffia énekese, hogy bátorítson. Nem voltam megsértődve, azt hittem, ez így normális, áldozatot kell hoznunk az esztétikumért.
Végül elfogyott a vízkőoldó. Kétségbeestem.
Mi lesz most? A vendégek egy órán belül itt lesznek.
A polcon találtam egy doboz Cillit Bang-et. Csalódottan gondoltam az ipari vízkőoldóra, ugyan mit ér ehhez képest egy Cillit Bang?
Felkentem egy adagot a zuhanykabin üvegére.
A Cillit közönyösen csillogott. Majd bosszankodva letöröltem.
És megkövülten nézem az üveget, mely ragyogóan tiszta volt. Sehol semmi gyanús eredetű folt, vagy gyakran emlegetett makacs szennyeződés. A harmónia helyreállt, az új világ kapuja megint nyitva várakozik, titokzatos és fontoskodó.

Közjáték

Később úgy teszünk, mintha ez meg sem történt volna. Hiszen a beszélgetés meg sem történt. Csupán két ember több száz kilométerre egymástól együtt hallgatott.

Mentálhigénié

Gyorsan belépett a zuhany alá egy flakon grépfrútos tusfürdővel, elszántan, hogy lesúrolja magáról a szűnni nem akaró kellemetlen érzéseket.

Szerelmi bánat

Írtam a kedvenc kortárs írómnak egy levelet.
 Minden van benne-seggnyalás, udvariaskodás, haverkodás és mentegetőzés. Olyan szépen megírtam, büszke voltam rá.
 Amikor rákattintottam a Küldés-re, az a típusú elégedettség töltött el, mint a régieket, akik még látták elröppenni a madarat a lábára csatolt üzenettel. Néztem a levél után, és másodpercenként változtattam az álláspontomat: idióta  őrült vagyok, most mit fog rólam gondolni, te jó ég.Vagy: zseni vagyok, és bátor, ezt jól megcsináltam.
Naponta néztem a válaszokat. Első nap: semmi. Második nap: semmi: harmadik nap: semmi. Tizedik nap: semmi, semmi, semmi! Úgy érzem magam, mintha kikosarazott szerelmes lennék.

Feltételezésem szerint három dolog következhetett volna be:

1. Ír egy udvarias, rideg választ, amelyben megkér, hogy a jövőben szíveskedjek tartózkodni a zaklatásától.

2. Ír egy lekezelő, énvagyokazistenkirály-éstekivagy- stílusú választ, amelyben metsző éle van a mondatoknak.

3. Ír egy választ, amelyből kiderül, hogy nem is tart annyira ütődöttnek, és bár tartózkodó, de határozottan jófej.

Szóval, hogy legalább ír valamit. De ez a csend, ez a lehető legvilágosabb reakció. Ennyire kegyetlen kikosarazást én még nem láttam.
 

A dínós pizsamák reggeli bája

Az öcsém reggeli szertartásai teljesen lenyűgöznek.
Amíg sötét van a szobában, fél órát szenved és dumál magának, hátha anya is meghallja és elkezdi a napot. Ha ez nem jön be akkorákat sóhajtozik, hogy én is meghallom a másik szobából, és megyek, felhúzom a redőnyt. Ilyenkor jön el a mérges pislogás ideje, ami azt üzeni, hogy minekébresztettélfelteszemétdög, mintha nem lennék vele tisztában, hogy már alig várta.

Aztán odamegyek, ő meg rám vigyorog a fogatlan mosolyával, majd kinyújtózik a maga teljes 65 centiméternyi hosszában, hogy ő olyat is tud. Rámnéz, várja a hatást. Csak úgy feszül rajta a dínós pizsama. 

Megregulázom az internetet

Ha egyszer kénytelen vagyok! Teljes egy napba telt a költözködés, a bejegyzések mind ragaszkodtak az előző jól megszokott helyükhöz, és még legalább fél évig honvágyuk lesz, érzem. 

És hát amúgy is nem  gusztustalan az a szürke, jobboldali slidebar? Terpeszkedik haszontalanságának teljes tudatában. Esztétikátlan, és a menüpontokkal együtt csak röhög rajtam, mert nem terjed ki a szaktudásom az átállítására.
Egyszerűen utálom, nem nézek jobbra, becsukom a szememet, és minden kedves olvasó kérem, hogy tegyen ugyanígy. Miért? Szolidaritásból. Köszönöm.

BÁrgyú

Alcím: A magyar nyelv csodás adottságai

Azt hiszem, nyugodtan kimondhatom, hogy ez a kedvenc szavam. A maga együgyű és szerethető mivoltában csupa szívmelengető érzést kelt.  Már aki kimondja: bárgyú( Mert így kell mondani: BÁrgyú, az első szótagot hangsúlyosan, és nagyra tátott szájjal, míg a másik szótag hosszan meghúzva, mintegy decrescendo-val a végén) annak az arca is rögtön felveszi a bárgyúságot, kettősen alátámasztva, hogy milyen az, aki bárgyú.

Gérard Depardieu itt épp az u-decrescendonál tart.

gyakorikerdesek.hu

 a mitológia egy nép mítoszainak összessége. A mítosz primitív társadalmi tudatforma. Régen ezek a tartalmak hivatottak meggyőzni az illetőt, hogy összetartozik a másikkal. Közösségfenntartó erejű mesevilág, amit bárki alakíthat, és testreszabhat szépen magának, a hozzátartozóinak.
Valamilyen formában talán ma is létezik. Szereplői a közelben-távolban levő híres emberek-akik ugyanúgy végletes viselkedésmintákat szimbolizálnak a köztudatban, (megvannak az attitűdjeik, és legendáik mint az antik isteneknek) csak kicsiben.


A fórum is fontos. Mint a piactér, a templom, az a kocsmák és egyetemek, a kultúra városai, amik olyan sokszínű embert, véleményt és szélsőséget képviseltek egyszerre. Mára az internetre tolódott el a közösségi tér, ahol megoszthatnak, tájékozódhatnak, mindennapos és mély problémákat vethetnek fel a népek.
Konkrét és személytelen. 
De van abban valami hátborzongató, hogyha az ember egy 200 kilométerrel odább lakó ismeretlen embertársának a problémáján gondolkozik. 
 mert az egésznek a lényege kapcsolat. segítek neked, te is nekem, és közben épül az a kötelék közöttünk. Hasznos, mivel majd holnapután és a jövőhéten is találkozunk, és akkor már kávét is főzök neked, nem csak megmondom az időt. 
Kölcsönösen tudunk egymásról, és kapcsolatban vagyunk. 
Én nem fogom attól megismerni azt a miskolci srácot(akinek tetszik egy barna hajú lány, csak nem meri leszólítani) hogy életvezetési tanácsot adok neki(a gyakorikerdesek.hu-n), és úgy teszek, mintha ezer éves ismerősök lennénk. Ez csak egy valódi kapcsolat imitációja, és valahogy hideg, huszonegyedik századi érzés, hogy egy másik embertől olyan hülyeségek választanak el, mint tér, idő és nicknév.

betegség

 -Jó reggelt-mondta csilingelő hangon a gyógyszertáros néni. Nem értem, hogy lehet ilyen szépen kisminkelve valaki, amikor még csak fél nyolc.
-Jó reggelt-leplezem irigykedésemet
-A november végi betegséghullám?-néz rajtam végig sajnálkozva. Elképzelem, hogyan is nézek ki. Piros orr, karikás szemek, sápadt arc. A fejem búbján laza, borzos kontyszerűség. Két gomb is leesett a kabátom elejéről, és minden divatot követő, ízléses ember megbotránkozhat a trapéznadrágomon. Hát igen, akkor ez az a mély szánalom a szemében. Kihúzom magam, és hirtelen büszke vagyok a trapéznadrágomra. 
-Köszönöm, annyira nem vészes. Egy Coldrexet és egy Bioparoxot kérek szépen. 

Eltűnik a raktárban, majd három dobozzal tér vissza. 
- Magának lesz a Coldrex?- Felvonja tökéletes ívű szemöldökét, bólogatok. -Mert két fajta is van. Inkább a tablettát, vagy a szirupot adjam?
Hirtelen elmúlik minden felnőttességem, mohón kérdezem:
-miért, milyen ízű a szirup?
-Málnás.
-Akkor...a szirupot kérem szépen.- mondom gyereksességem teljes tudatában, szemérmesen lesütve a tekintetemet. 
- Ezerháromszázöt forint lesz. -elém tolja a dobozt, a rózsaszín lakk megcsillan körmein. Fizetek.
Látom, hogy szemtelenül egészséges, de mostmár semmi nem érdekel a málnás Coldrexen kívül. 
Izgatottan nyúlok a zacskóért.
-Viszontlátásra.
-Viszontlátásra.

csak semmi hatásvadász cím

 lerogyni a laptop elé, beütni másodszor is a hibásan az oldal címét. Csak semmi stressz, vagy düh, az pazarolja az energiát. ahogy minden érzés. Tehát türelmesen bepötyögni negyedszer is eoldla.hu, akarom mondani eoldal.hu-t a böngésző hívógatóan széles felső sávjába és enter.

Belép, első kattintás a Statisztikára (mert ugye becsvágyó az ember). Néhány JÉ meg HŰ után feldolgozom az információt: nekem olvasóim vannak. 
Lehet, hogy csak véletlenül erre tévedtek, de egy kis büszke fejtartást és szemvillanást adtak nekem. Látod? engem olvasnak. 

Eszembe jutott erről a dolgoról egy abszolút nem ide kapcsolódó hasonlat.
Mint mikor mész az utcán, vagy inkább vánszorogsz, és látod a lábad alatt a megszürkült rágógumik tengerét. Mind fehér  volt valaha, és erről az jut eszedbe, hogy valaha te is naivan fehér és reménykedő voltál, de mint azokat ott lent, de az utca vagy a világ vagy az idő mocskától  ma már csak egy vagy a többi szürke ember közül*. Szóval ehhez hasonló hervasztó gondolatok járnak a fejedben, mikor megpillantasz egy kirívó jelenséget. Egy rózsaszín rágógumi a fehérek között. Teljesen feldob a gondolat, hogy azt bizonyára egy kislány tapasztotta oda, máris kitalálod a sztoriját, a karakterét satöbbi. Csendesen vigyorogsz, igen TE észrevetted. Tudod hogy titka van, és ki akarod találni mi az. Mindez boldog izgalmat eredményez.  A szürke önsajnálatból tehát képes az embert egyetlen szín kirántani.
Vagy egy szám. Mondjuk egy statisztika, amely a blogod olvasottságát méri.

 *megfigyelésem szerint a fordulópont középiskolás korban tapasztalható. Az tiszta fehér és naiv gyerekek tudomásul veszik a rendszer működését. Vagy betemet magába, vagy eltemet élve. A szabad akarat e szerint a világ szerint lényegében annyi, hogy dönthetsz a kettő közül.

Persze van harmadik út is. De ezt a rendszer nem hajlandó elismerni, tagadja, bagatellizálja, mindent megtesz, hogy csak zsákutcának tekintsük. Isten a harmadik út. És mint látható: az egyetlen, ahol életben maradhatunk.

fogszabályzó

kicsik voltunk, és épp unatkoztunk. Betévedtünk a raktárba "sutyorogni", mikor felfedeztük a Pista nevezetű műszaki szakmenedzser- röviden a technikus forrasztódrótját. Fényes, könnyen hajlítható ezüstszínú anyag volt, (roppant vonzó a nyolc-tízéves kislányok számára)és hát tökéletesen alkalmas álpiercingek, fülbevalók és gyűrűk gyártásához. 
egyszer kitaláltam(J. szerint csak tőlem származhatott az ötlet) hogy  mivel világéletünkben irigyeltük a fogszabályzósokat, hát itt az alkalom, hogy mi is közéjük tartozzunk.
Egy drótot a felső  egyet az alsó fogsorunkra erősítettünk, és máris menő fogszabályzósok voltunk. A drót nagyon kényelmetlen volt, és nem maradt egy helyben, tartani kellett. De büszkén vigyorogtunk minden szembejövőre.
Az a baj, hogy J. anyukája tudomást szerzett róla és gyilkos tekintettel mérgetett(mibe kevertem megint a lányát) mert a forrasztódrót mérgező anyagból volt, amit a nyál tökéletesen oldott. Valamiért nem vettünk olyan komolyan ezt a halálos veszélyt. Azóta is nyolc-tízéves lányokhoz méltó vihogással emlékezünk meg az esetről.

© egysoros: a macskák anyja

Észrevettem egy figyelemreméltó biológiai folyamatot. A macskám nyakszirtjének látványa szabályos anyai ösztönöket ébreszt bennem. 

Penny miatt

Olyan jól eldöntöttem. Banánt fogok inkább enni. Kérsz vacsorát? Nem. Végigpörög az agyamban pár kép a vacsoráról: kenyér, vaj, sonka. Nem. Én inkább banánt eszek.
Be is mentem, és elkezdtem megenni. Azt hittem ettől a szilárd döntéshez való ragaszkodásomtól majd boldogabb leszek. De a banánnak olya íze volt, mint a cukorkának a filmben, és szomorú lettem tőle. Hogy mi a Littmus-pasztilla titkos összetevője? Senki sem tudja. Az íze édes és bánatos is. Az a lényeg, ahogy keveredik.

boldogság

Amikor ültem a héven, és bámultam a romantikus-pink naplementét, időnként belehasított az utolsó előtti lábujjamba a felismerés, (hogy ha egész nap magassarkúban akarunk tipegni, az fáj), nekidönöttem a fejemet a kényelmetlen falnak, és megállapítottam, hogy a lánynak velem szemben pont olyan a szemüvege, mint a volt padtársamnak, haza akartam jutni, és az életem árán is ragtapaszt szerezni, szóval, ahogy ott ültem a kis önző világom kellős közepén, egyszercsak észerevettem, hogy...boldog vagyok.
Csak úgy jött, de a zokogás is(szemben a szemüveges lány először biztos nem nézte ki belőlem, hogy nyilvánosan zokogni fogok, és láthatóan nem tudott ezzel mit kezdeni), és rájöttem: Isten miatt van. Boldog vagyok. Miért? CSAK.

Bányamunkás kockás ingben

itt vagyok. Simán. Small méretű átlagos betűtípussal.eltöprengek egy kérdés felett. Mint mindenki én is csak statiszta vagyok? Kínai farmerben és sorozatgyártott kockás ingben?  Szigorúan felhajtott ujjakkal. Anya, ne vasald ki az ingemet. Így menő. Kicsinyes lelkivilággal? Vajon van ennél nagyobb értelme ennek a mesének? Vagy mindenki ugyanazt a szürke uniformist veszi fel 60-70 évre? Aztán vissza a kölcsönzőbe. Kinek dolgozunk ebben a bányában? Miért dolgozunk? Van valami szerepünk azon kívül, hogy észrevesszük a virágokat, amik kinéznak a sziklarepedésből? Hogy nevetünk, ha szakad az eső hazafelé? Ha visszamosolygunk egy másik szürkeruhásra? Mert hasonlít a kockás inge a miénkre. Miért? Minek? Kiért?

Isten? Ott vagy?

Te legalább érted. Mert én nem vetettem fel a fejem, mikor a pallón mentünk a szakadék fölött. Hanem belenéztem, és megszédültem. A többiek úgy csinálnak, mintha nem lenne tériszonyuk. Nem akarják észrevenni, hogy bármi történhet.

Elkapsz, ha leesek?

Vagy majd örökké csak zuhanok, és zuhanok...

Ma reggel nem vettem fel a bukósisakomat. Csak egy lámpást hoztam, ami világít a bányában, nehogy eltévedjek. 

A lámpásom sokmindenre jó. Megmutatja, ha a gáztartalom túl magas. Ha mély verem jön. De a pallót is látom. Egy keskeny deszka. Lehet hogy eltörik. Elkapsz, elkapsz, Isten?

A másik oldalra már nem ér el a lámpásom fénye. Ugye létezik? Kell hogy létezzen. Ahhoz támasztottad a hidat. Elindultam rajta. Már csak sötétség van alattam. Remeg és nyikorog. 

De mi lesz, ha leesek? Elkapsz?

Föcivizsga

Ülök az ágyamon és valami szürreális őrület van a szememben. Nagyon drámaian festhetek. A kihúzgált fiókok, meg a nyitott szekrényekből lógó ruhák méltó háttér szenvedéseimnek. Igaz, hogy szemből látom őket, de annál jobb, így még lehangolóbb. Kezdem egyre agresszívebben méregetni a 18 as számot az excel táblázatomban. Mert még tizennyolc (és fél)földrajz tétel vár rám. Főcímekkel, alcímekkel, kiemelésekkel, ágyúgolyócskákkal, Times New Roman betűtípussal, és ami a legszebb: csökkenő időfaktorral. Megpróbáltam a dokumentumnak szimpatikusabb és szerethetőbb formát adni, de sajna 8 pontos betűkkel is 90 oldal.


És mindig ezek a számok zavarnak bele életem harmonikus és boldog közegébe. Ott vannak az évszámok. Vagy a jegyek. Vagy hogy a felület, ahová a kristálypoharat le akartam tenni eredetileg úgy látszott, hogy 5 centivel közelebb van. 06:00. A telefonszámok?


Nem is gondolná az ember, de a számok annyira átszövik az életét, hogy nélkülük már hivatalosan létezni sem tud.(Mikor született? hol? koordináták? TAJ száma? PIN-kód?) Szörnyű, én mondom, szörnyű.


De azért némi diadalérzettel tölt el a tudat, hogy mégiscsak az emberiség uralkodik a számokon, és nem fordítva.(Én most egy gyenge kezű uralkodó vagyok)


Ha minden fizikai tevékenység, minden elvont folyamat, annak a valószínűsége, hogy kék vagy piros pólót veszek e fel holnap, a hőmérséklet és egyáltalán a körülöttünk levő univerzum kiszámítható, ábrázolható, és mérhető, akkor sem mondhatjuk biztosan, hogy a végeredmény biztos. Csak hogy körülbelül. 


Mert van benned valami speciálisan megfoghatatlan dolog, ami önkényesen és véletlenszerűen viselkedik, és aminek a leírására a számok függvények és differenciálegyenletek túl közönségesek.


Ha leírnád, valamilyen módon behatárolnád, amit nem lehet, és kész. Mert szabad, és mindig azt csinálja, amit jónak lát.(És most semmi kedve föcit tanulni)

Világítótorony

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy világítótorony. Már rég lakatlan volt, és nem törődött vele senki, de büszkén magasodott a környék füves dombjai fölé. Esténként őrt állt a naplementéknek, és ablakai, (amik mögött ugyan már rég nem volt lámpás), minden nap ugyanolyan kitartóan kémlelték a tengert. Mindig. minden nap. Egyfolytában. Egyébként nagyon hasonlított a többi világítótoronyhoz szerte a világon, és az oldalán egy vastag piros sáv ékeskedett. Közönyösen állta az idő támadásait, habár csíkja kicsit megkopott, de őt nem érdekelték ezek a dolgok. Mert várt valamire. Kívülről nézve, és teljes egészében látható volt, hogy már régóta számít valami nagyon fontos eseményre, ami eddig nem következett be, és ki tudja megmondani, hogy valaha megtörténik e egyáltalán.
Az épület maga volt a megtestesült türelem és higgadság, üvegablakain a fény minden reggel reménykedve kúszott be, hogy a sötétség leszálltával újabb csalódás érje: nem ez volt az a nap. De hiába, a fény már csak ilyen, nem lehet rá számítani, egyszer van, egyszer nincs, naphosszat csak ugrál, meg játszik, következetlen és kiszámíthatatlan. Nem lehet megfogni, mert megszökik, mikor úgy tartja kedve. Igaz, a fény szabad, de a fény soha nem fogja megérteni a szót: örökre, őszintén, igazán, régóta.
Mert a fény céltalan is, soha senki nem lesz a fényre büszke, nem fog bizalmasan rámosolyogni, de ő nem is várja ezt el. A fény csak úgy van, és saját természete határolja be.
De azt hiszem, hogy a világítótorony nem hiába várt. Bár én nem tudhatom, hogy mi az, amiért évtizedekig tartotta magát, és falaiban az űrt úgy őrizte, mint valami titkot.  De amikor egyszer majd bekövetkezik az Esemény akkor az öreg épület téglái beleremeghetnek a hírbe.Onnantól pedig büszkén magasodik majd a környező füves dombok fölé, mert hiába suttogja a szél az ellenkezőjét, hiába üvöltenek a hullámok, eljött az ő ideje.

A cím túl hosszú

2010.05.13

Alcím:Az informatikának ama misztikus rejtelmei illetve ideiglenes elmeállapotom leírása néhány szóban(a hosszú címek adására Umberto Eco: A rózsa neve című könyv olvasása miatt vagyok kényszeríttetve)


xD Enyhén durva állapotom miatt felelősséget nem vállalok. Rosenberg Dani, és a többi. Szóval nem sokat aludtam éjszaka. Köszönhetően először is a késői lefekvésnek, meg egy hangnak a fejemben, ami folyton azt ordbálja, hogy "Muhhahahaha...elrontottaaaad...Az egész napod egy nagy semmi volt, hazamentél, nem teljesítetted a kötelességeidet, bunkó voltál a barátaidhoz, és egyébként nem vagy más, csak egy nagy rakás sz*r" Valahogy nem nagyon csíptem. Sőt. Eléggé megdöbbentett, mivelhogy ennyire nem szoktam összeveszni magammal, tehát a hang valahonnan kívülről jöhetett, akkoris, ha én belül hallottam. Tehát a hatalmas kudarc érzésével nagy nehezen elaludtam, ÉS akkor megjöttek anyáék. Elmeséltem anyának az egész hang-dolgot( tévedés ne essék, nem vagyok paranoiás. vagy őrült...bár...talán kicsit őrült.) És megnyugtatott, amit mondott. Tényleg szinte éreztem, hogy Isten küldte. Kiásott az önbizalmam romjai alól. és kicsit levegőhöz jutottam. Aztán elaludtam, de a hang továbbra is suttogott, valahol a periférián, nem lehetett tőle megszabadulni. Az ima elég sokat segített. Valahogy olyan érzés volt, mintha valaki a vállamra tette volna akezét, és én megnyugodtam. Éjszaka járom körül álmodtam épp valami hülyeséget, amikor a képbe került valahogy az infótanárom, menekültem előle, ő meg azt mondta, hogy "háhá, nem írtad meg a házit?! EKKORA karóóóó" Felébredtem, és tudatosult bennem, hogy csak álmodtam, pedig az infótanárok amúgy átlagban és nappal is elég félélmetesek...Viszont arra is rájöttem, hohgy már csütörtök van, és tényleg nincs kész az infóházim. Tehát villámgyorsan( halál lassan) frissen és fiatalon kiugrottam az ágyból hajnali háromkor( kibotorkáltam az alvástól kómásan...asszem le is estem az első kísérletre), és egy 15 perces infóházit sikerült 3 óra alatt megírnom. Mindenki büszke lehet rám.

Sznúker

ittvagyok, mindjárt tíz, és hazajönnek anyuék, és ittalálnak, és gáz lesz, és beszélgetek a sznúkerről, és halvány gőzöm nincs mi az, de szégyenlem a tudatlanságomat, úgyhogy minden válaszom tipp, de elég érdekesek a reakciók. "Valami labda dereng..." " hát elég kevés sport létezik, amiben nincs labda...:D" a labda infomáció a wikipédiáról származik. Beteeeg...ki kéne találni ezt az embert, ha nem lenne.megyek.

500 Forint

Ez jó Ez jó volt. Tetszett. Határozottan. annak ellenére, hogy...mondjuk...hááát...igen. persze tisztában vagyok vele, hogy...de ez akkor is...olyan...mintha nem lett volna szó erről már vagy 100x és nem játszottuk volna végig ezt a partit is annyiszor. akkor vajon már megint miért? Úgyis tudja, hogy semmi értelme. Mindenki tudja. Ha meg nem, hát felvilágosítom én (újra). 
Azért az rendes volt tőlük. Tényleg. De akkor is. Aj ez olyan...nem is tudom.


Az az ötszázas szinte égette a tenyeremet. Borzalmas volt. Nagyon. Remegtem is, mint aki beszívott. Jobb lenne tudomást se venni az egészről. Csakhogy ezt a szerepet már unom. Istenem...mit csináljak?*




* A sztori: Otthagytam a korit Pesterzsébeten, és az utolsó pillanatban leugrottam a hévről, az osztály röhögve integetett, hogy hát ki más lenne, ha nem én.
Visszamentem a csarnokba, ott volt a kori, ami amúgy nemegy nagy szám darab, viszont ezüstös a széle-és ezért megmagyarázhatatlanul kötődöm hozzá.
Aztán néhány barátom, akikkel már egy ideje beszélőviszonyban sem vagyok, közölte, hogy megvár a következő megállónál, szálljak szépen az utolsó kocsiba. Én nagy zavaromban persze nem az utolsóba, hanem a középsőbe szálltam, tehát a timót utcánál szépen rohangáltam egyik kocsitól a másikig, de mire odaértem aaz ajtók záródtak, tehát eszeveszetten dörömbölök a héven, mintha bárki hallaná, bentről meg csak úgy nyomták a piros gombot, szóval végülis megmenekültem. Viszont a hévvezető bácsika bemondózott nekem és nyilvánosan megszégyenített, úgyhogy legközelebb figyelem, hogy hova szállok. A bemondózás amúgy egész humorosra sikerült, de azonosítható lennék, ha ismertetném.
Az ötszáz forint azt jelenti, hogy mikor jött az ellenőr, én még mindig nem tudtam hova legyek borzasztó zavaromban, hogy ezek a személyek most így hónapok után hogyhogy szóba állnak velem és úgy viselkednek, mintha mindig is együtt őriztük volna a libát .Szóval Egyiküktől kaptam kölcsön ötszáz forintot, ami kicsit visszarángatott a valóságba, és aztán elment végre a csúnyán néző kallerbácsi.