Előadás

Előirat: Tudom, hogy már mindenki ismeri, és halálosan unja, de most szabadott hivatalosan publikálni. nehogy a pályázatírók azt gondolják, hogy saját magamtól loptam 

Előirat 2: (igen a "gondolják" a "hisz" T/3. személyű, feltételes módjának elkerülése végett)

Felveszik a selyemharisnyákat és a sminket is eligazítják. Kihúzott szemükben megtalálható minden. A későn-fekvés, a kitántorgás a folyosóra, az automatás kávé íze, a pénz, az emberek.
A napok drótra akasztott fátyolszalagok, egyre sűrűsödnek, nehezebb rajtuk átlátni. Régebben jó volt fogdosni őket, nézni, ahogy lebegtek a széltől. Régebben.
Ruhaigazgatás. A rendtől jobb lesz minden, biztonságos. Kilóg az ing a mellény alól, betűrni. Szétkent rúzs, letörölni, új szájat rajzolni ,az eredetinél is ívesebbet. Olyat, amire azt lehet mondani, ajak.
Enélkül nem is lehet igazi mosolyt produkálni.
Lázas szövegismétlés, rutinos mozdulatok. Mindenfelé jelmezek röpködnek. Lassan beborítják a teret, halmokká, majd hegyekké nőnek. Mintha el akarnák foglalni az egész szobát, hogy aztán viselőik is kint ragadjanak, jelmezek nélkül.
Az a fiú is folyton útban van. Valakinek a gyereke, csak miért pont középen mereszti a szemeit. Még öt perc.
A gyerek izgatottan tekintget körül. Hatalmas fekete szemei elnyelik a legkisebb részletet is.
Tükrök villognak, mindenki egyszerre beszél. Tényleg, kinek a gyereke lehet?
A fiú szemfestékkel rajzol a tenyerére. Felnéz, majd belekeni a pólójába.
És kérdez.
- Ti miért öltöztök be más embereknek, mint akik igazából vagytok?
Gyorsul a kapkodás, meglebbennek a fátyolszalagok.
Aztán hangosabban.
- Ti miért öltöztök be más embereknek, mint akik igazából vagytok?
- Azért, kicsikém, mert ez egy színház. - válaszolja valaki.
De hangja máris elolvad a zajban, mert mindenki a saját szövegét mormolja, mint valami imát.
- Színház? A színházban becsapják az embereket?
- Az emberek ide nem azért jönnek, hogy azt lássák, akik igazából vagyunk. -nevet valaki más, aki megkedvelte a fiúcskát.
A gyerek a pólóra kent fekete foltokat követi az ujjával. Összeköti, majd kerülgeti őket, útvesztőt játszik. De néha felnéz, jelezve, hogy figyel.
- Sőt, azért fizetnek nekünk, hogy beöltözve mások legyünk, mint igazából  . Hogy eljátsszunk nekik egy történetet. Hogy szórakoztassuk őket.- szólt bele a harmadik.
Helyeselnek. A gyerek elgondolkozik.
- És el kell játszanotok a történetet, akkor is, ha nem igaz?
Zavartan néznek össze. Még három perc.
- Persze, hogy el kell. - Ezért kapunk tapsot. Ebből élünk. Minél ügyesebben játsszuk el, annál jobban örülnek.
-Tudod közben el kell hinniük, hogy ez a valóság.
A kisfiú méltatlankodni kezd.
- Szóval mégis becsapjátok őket!
Az első színész csitítólag megsimogatja a fejét. - Valahol mélyen ők is tudják, hogy ez nem igaz. Tudnak róla.
- De akkor miért hisznek nektek?
Enyhe huzat söpör végig a szobán. Kint világítani kezdenek a reflektorok, az éles fénytől keményebbnek látszanak a tárgyak. Az öltöző elcsendesedik.
- Azért, mert el akarják felejteni a valóságot.- mondja valaki a sarokban.- mert nem akarnak szembenézni vele.
A gyerek a hang irányába fordul. Összébb húzza a pulcsit magán.
- És miért félnek a valóságtól? A valóság jó. Én szeretem a valóságot. - Csend.
Nektek is jót tenne - méri végig az embereket
De azért elmosolyodik.- Milyen jó is lenne, ha levennétek azt a sok jelmezt, és letörölnétek a sminket is. Nem kéne szöveget tanulni, hanem mindig kimondhatnátok, ami épp eszetekbe jut. Az embereknek meg elmagyarázhatnátok, hogy a valóság nem is olyan rossz.
Csend.
A szél forgatja a fátyolszalagokat, zaklatott tekintetek.
- Megmondhatnátok, hogy ők sokkal izgalmasabbak, mint bárki más, akit el szoktak játszani. - sötét, fekete szeme lázasan csillog.
-Hogy a férfiak kedvesebbek, ha nem akarnak ideálisak lenni, és fuldokolni a csokornyakkendőtől. A nők sokkal szebbek smink nélkül, mikor igazán mosolyognak. A gyerekek tehetnének fel kérdéseket. Többé senki sem félne a valóságtól. Az emberek igazából ismerhetnék egymást. Tudnák, hogy nem tökéletesek, de megérné, mert igazából ők ,  önmaguk lehetnének.
Reménykedve kérdezi - Ugye jó lenne?
A kérdés a levegőben függ, nem lehet figyelmen kívül hagyni.
A színészek végigdörzsölik a borostát az állukon. A színésznők a szájukkal babrálnak, nem törődve a rúzs állapotával. Álmodozó tekintetek.
Kezdünk!-hangzik a folyosóról.
A csend és a gyerek könyörgő tekintete ránehezedik az öltözőre.
Valaki rekedten megszólal.
- Tudod, ez nem ilyen egyszerű.
A mozdulatlanság megtörik. Halk készülődés, megzizzennek a fátyolszalagok. Kezdődik az előadás.