betegség

 -Jó reggelt-mondta csilingelő hangon a gyógyszertáros néni. Nem értem, hogy lehet ilyen szépen kisminkelve valaki, amikor még csak fél nyolc.
-Jó reggelt-leplezem irigykedésemet
-A november végi betegséghullám?-néz rajtam végig sajnálkozva. Elképzelem, hogyan is nézek ki. Piros orr, karikás szemek, sápadt arc. A fejem búbján laza, borzos kontyszerűség. Két gomb is leesett a kabátom elejéről, és minden divatot követő, ízléses ember megbotránkozhat a trapéznadrágomon. Hát igen, akkor ez az a mély szánalom a szemében. Kihúzom magam, és hirtelen büszke vagyok a trapéznadrágomra. 
-Köszönöm, annyira nem vészes. Egy Coldrexet és egy Bioparoxot kérek szépen. 

Eltűnik a raktárban, majd három dobozzal tér vissza. 
- Magának lesz a Coldrex?- Felvonja tökéletes ívű szemöldökét, bólogatok. -Mert két fajta is van. Inkább a tablettát, vagy a szirupot adjam?
Hirtelen elmúlik minden felnőttességem, mohón kérdezem:
-miért, milyen ízű a szirup?
-Málnás.
-Akkor...a szirupot kérem szépen.- mondom gyereksességem teljes tudatában, szemérmesen lesütve a tekintetemet. 
- Ezerháromszázöt forint lesz. -elém tolja a dobozt, a rózsaszín lakk megcsillan körmein. Fizetek.
Látom, hogy szemtelenül egészséges, de mostmár semmi nem érdekel a málnás Coldrexen kívül. 
Izgatottan nyúlok a zacskóért.
-Viszontlátásra.
-Viszontlátásra.

csak semmi hatásvadász cím

 lerogyni a laptop elé, beütni másodszor is a hibásan az oldal címét. Csak semmi stressz, vagy düh, az pazarolja az energiát. ahogy minden érzés. Tehát türelmesen bepötyögni negyedszer is eoldla.hu, akarom mondani eoldal.hu-t a böngésző hívógatóan széles felső sávjába és enter.

Belép, első kattintás a Statisztikára (mert ugye becsvágyó az ember). Néhány JÉ meg HŰ után feldolgozom az információt: nekem olvasóim vannak. 
Lehet, hogy csak véletlenül erre tévedtek, de egy kis büszke fejtartást és szemvillanást adtak nekem. Látod? engem olvasnak. 

Eszembe jutott erről a dolgoról egy abszolút nem ide kapcsolódó hasonlat.
Mint mikor mész az utcán, vagy inkább vánszorogsz, és látod a lábad alatt a megszürkült rágógumik tengerét. Mind fehér  volt valaha, és erről az jut eszedbe, hogy valaha te is naivan fehér és reménykedő voltál, de mint azokat ott lent, de az utca vagy a világ vagy az idő mocskától  ma már csak egy vagy a többi szürke ember közül*. Szóval ehhez hasonló hervasztó gondolatok járnak a fejedben, mikor megpillantasz egy kirívó jelenséget. Egy rózsaszín rágógumi a fehérek között. Teljesen feldob a gondolat, hogy azt bizonyára egy kislány tapasztotta oda, máris kitalálod a sztoriját, a karakterét satöbbi. Csendesen vigyorogsz, igen TE észrevetted. Tudod hogy titka van, és ki akarod találni mi az. Mindez boldog izgalmat eredményez.  A szürke önsajnálatból tehát képes az embert egyetlen szín kirántani.
Vagy egy szám. Mondjuk egy statisztika, amely a blogod olvasottságát méri.

 *megfigyelésem szerint a fordulópont középiskolás korban tapasztalható. Az tiszta fehér és naiv gyerekek tudomásul veszik a rendszer működését. Vagy betemet magába, vagy eltemet élve. A szabad akarat e szerint a világ szerint lényegében annyi, hogy dönthetsz a kettő közül.

Persze van harmadik út is. De ezt a rendszer nem hajlandó elismerni, tagadja, bagatellizálja, mindent megtesz, hogy csak zsákutcának tekintsük. Isten a harmadik út. És mint látható: az egyetlen, ahol életben maradhatunk.

fogszabályzó

kicsik voltunk, és épp unatkoztunk. Betévedtünk a raktárba "sutyorogni", mikor felfedeztük a Pista nevezetű műszaki szakmenedzser- röviden a technikus forrasztódrótját. Fényes, könnyen hajlítható ezüstszínú anyag volt, (roppant vonzó a nyolc-tízéves kislányok számára)és hát tökéletesen alkalmas álpiercingek, fülbevalók és gyűrűk gyártásához. 
egyszer kitaláltam(J. szerint csak tőlem származhatott az ötlet) hogy  mivel világéletünkben irigyeltük a fogszabályzósokat, hát itt az alkalom, hogy mi is közéjük tartozzunk.
Egy drótot a felső  egyet az alsó fogsorunkra erősítettünk, és máris menő fogszabályzósok voltunk. A drót nagyon kényelmetlen volt, és nem maradt egy helyben, tartani kellett. De büszkén vigyorogtunk minden szembejövőre.
Az a baj, hogy J. anyukája tudomást szerzett róla és gyilkos tekintettel mérgetett(mibe kevertem megint a lányát) mert a forrasztódrót mérgező anyagból volt, amit a nyál tökéletesen oldott. Valamiért nem vettünk olyan komolyan ezt a halálos veszélyt. Azóta is nyolc-tízéves lányokhoz méltó vihogással emlékezünk meg az esetről.

© egysoros: a macskák anyja

Észrevettem egy figyelemreméltó biológiai folyamatot. A macskám nyakszirtjének látványa szabályos anyai ösztönöket ébreszt bennem. 

Penny miatt

Olyan jól eldöntöttem. Banánt fogok inkább enni. Kérsz vacsorát? Nem. Végigpörög az agyamban pár kép a vacsoráról: kenyér, vaj, sonka. Nem. Én inkább banánt eszek.
Be is mentem, és elkezdtem megenni. Azt hittem ettől a szilárd döntéshez való ragaszkodásomtól majd boldogabb leszek. De a banánnak olya íze volt, mint a cukorkának a filmben, és szomorú lettem tőle. Hogy mi a Littmus-pasztilla titkos összetevője? Senki sem tudja. Az íze édes és bánatos is. Az a lényeg, ahogy keveredik.

boldogság

Amikor ültem a héven, és bámultam a romantikus-pink naplementét, időnként belehasított az utolsó előtti lábujjamba a felismerés, (hogy ha egész nap magassarkúban akarunk tipegni, az fáj), nekidönöttem a fejemet a kényelmetlen falnak, és megállapítottam, hogy a lánynak velem szemben pont olyan a szemüvege, mint a volt padtársamnak, haza akartam jutni, és az életem árán is ragtapaszt szerezni, szóval, ahogy ott ültem a kis önző világom kellős közepén, egyszercsak észerevettem, hogy...boldog vagyok.
Csak úgy jött, de a zokogás is(szemben a szemüveges lány először biztos nem nézte ki belőlem, hogy nyilvánosan zokogni fogok, és láthatóan nem tudott ezzel mit kezdeni), és rájöttem: Isten miatt van. Boldog vagyok. Miért? CSAK.

Bányamunkás kockás ingben

itt vagyok. Simán. Small méretű átlagos betűtípussal.eltöprengek egy kérdés felett. Mint mindenki én is csak statiszta vagyok? Kínai farmerben és sorozatgyártott kockás ingben?  Szigorúan felhajtott ujjakkal. Anya, ne vasald ki az ingemet. Így menő. Kicsinyes lelkivilággal? Vajon van ennél nagyobb értelme ennek a mesének? Vagy mindenki ugyanazt a szürke uniformist veszi fel 60-70 évre? Aztán vissza a kölcsönzőbe. Kinek dolgozunk ebben a bányában? Miért dolgozunk? Van valami szerepünk azon kívül, hogy észrevesszük a virágokat, amik kinéznak a sziklarepedésből? Hogy nevetünk, ha szakad az eső hazafelé? Ha visszamosolygunk egy másik szürkeruhásra? Mert hasonlít a kockás inge a miénkre. Miért? Minek? Kiért?

Isten? Ott vagy?

Te legalább érted. Mert én nem vetettem fel a fejem, mikor a pallón mentünk a szakadék fölött. Hanem belenéztem, és megszédültem. A többiek úgy csinálnak, mintha nem lenne tériszonyuk. Nem akarják észrevenni, hogy bármi történhet.

Elkapsz, ha leesek?

Vagy majd örökké csak zuhanok, és zuhanok...

Ma reggel nem vettem fel a bukósisakomat. Csak egy lámpást hoztam, ami világít a bányában, nehogy eltévedjek. 

A lámpásom sokmindenre jó. Megmutatja, ha a gáztartalom túl magas. Ha mély verem jön. De a pallót is látom. Egy keskeny deszka. Lehet hogy eltörik. Elkapsz, elkapsz, Isten?

A másik oldalra már nem ér el a lámpásom fénye. Ugye létezik? Kell hogy létezzen. Ahhoz támasztottad a hidat. Elindultam rajta. Már csak sötétség van alattam. Remeg és nyikorog. 

De mi lesz, ha leesek? Elkapsz?

Föcivizsga

Ülök az ágyamon és valami szürreális őrület van a szememben. Nagyon drámaian festhetek. A kihúzgált fiókok, meg a nyitott szekrényekből lógó ruhák méltó háttér szenvedéseimnek. Igaz, hogy szemből látom őket, de annál jobb, így még lehangolóbb. Kezdem egyre agresszívebben méregetni a 18 as számot az excel táblázatomban. Mert még tizennyolc (és fél)földrajz tétel vár rám. Főcímekkel, alcímekkel, kiemelésekkel, ágyúgolyócskákkal, Times New Roman betűtípussal, és ami a legszebb: csökkenő időfaktorral. Megpróbáltam a dokumentumnak szimpatikusabb és szerethetőbb formát adni, de sajna 8 pontos betűkkel is 90 oldal.


És mindig ezek a számok zavarnak bele életem harmonikus és boldog közegébe. Ott vannak az évszámok. Vagy a jegyek. Vagy hogy a felület, ahová a kristálypoharat le akartam tenni eredetileg úgy látszott, hogy 5 centivel közelebb van. 06:00. A telefonszámok?


Nem is gondolná az ember, de a számok annyira átszövik az életét, hogy nélkülük már hivatalosan létezni sem tud.(Mikor született? hol? koordináták? TAJ száma? PIN-kód?) Szörnyű, én mondom, szörnyű.


De azért némi diadalérzettel tölt el a tudat, hogy mégiscsak az emberiség uralkodik a számokon, és nem fordítva.(Én most egy gyenge kezű uralkodó vagyok)


Ha minden fizikai tevékenység, minden elvont folyamat, annak a valószínűsége, hogy kék vagy piros pólót veszek e fel holnap, a hőmérséklet és egyáltalán a körülöttünk levő univerzum kiszámítható, ábrázolható, és mérhető, akkor sem mondhatjuk biztosan, hogy a végeredmény biztos. Csak hogy körülbelül. 


Mert van benned valami speciálisan megfoghatatlan dolog, ami önkényesen és véletlenszerűen viselkedik, és aminek a leírására a számok függvények és differenciálegyenletek túl közönségesek.


Ha leírnád, valamilyen módon behatárolnád, amit nem lehet, és kész. Mert szabad, és mindig azt csinálja, amit jónak lát.(És most semmi kedve föcit tanulni)

Világítótorony

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy világítótorony. Már rég lakatlan volt, és nem törődött vele senki, de büszkén magasodott a környék füves dombjai fölé. Esténként őrt állt a naplementéknek, és ablakai, (amik mögött ugyan már rég nem volt lámpás), minden nap ugyanolyan kitartóan kémlelték a tengert. Mindig. minden nap. Egyfolytában. Egyébként nagyon hasonlított a többi világítótoronyhoz szerte a világon, és az oldalán egy vastag piros sáv ékeskedett. Közönyösen állta az idő támadásait, habár csíkja kicsit megkopott, de őt nem érdekelték ezek a dolgok. Mert várt valamire. Kívülről nézve, és teljes egészében látható volt, hogy már régóta számít valami nagyon fontos eseményre, ami eddig nem következett be, és ki tudja megmondani, hogy valaha megtörténik e egyáltalán.
Az épület maga volt a megtestesült türelem és higgadság, üvegablakain a fény minden reggel reménykedve kúszott be, hogy a sötétség leszálltával újabb csalódás érje: nem ez volt az a nap. De hiába, a fény már csak ilyen, nem lehet rá számítani, egyszer van, egyszer nincs, naphosszat csak ugrál, meg játszik, következetlen és kiszámíthatatlan. Nem lehet megfogni, mert megszökik, mikor úgy tartja kedve. Igaz, a fény szabad, de a fény soha nem fogja megérteni a szót: örökre, őszintén, igazán, régóta.
Mert a fény céltalan is, soha senki nem lesz a fényre büszke, nem fog bizalmasan rámosolyogni, de ő nem is várja ezt el. A fény csak úgy van, és saját természete határolja be.
De azt hiszem, hogy a világítótorony nem hiába várt. Bár én nem tudhatom, hogy mi az, amiért évtizedekig tartotta magát, és falaiban az űrt úgy őrizte, mint valami titkot.  De amikor egyszer majd bekövetkezik az Esemény akkor az öreg épület téglái beleremeghetnek a hírbe.Onnantól pedig büszkén magasodik majd a környező füves dombok fölé, mert hiába suttogja a szél az ellenkezőjét, hiába üvöltenek a hullámok, eljött az ő ideje.