Itt vagyok, a
felnőttet alakítva. A színjáték tökéletes - udvarias vagyok, önálló és kávézom
is.
Igen, főzöm a kávékat és közben honvágyam van, mint egy ötévesnek.
A szoba kicsit sivár, de megfelelő; az emberek kedvesen mosolyognak, csak közben
egy furcsa, idegen nyelven beszélnek. Németül.
A kávét egyébként – lelkiállapotom kifejezése érdekében - söröskorsóból
iszom. A provokáció szándékos és nyilvánvaló.
Időnként mégis bűntudatosan körbenézek az üres szobában, mintha a
lelkiismeretem felháborodott tiltakozására várnék. Azt hiszem, abban a szent pillanatban
elejteném a kávét, söröskorsót, műanyagkést. Az üveg halk csendülése ide-oda pattanna
az üres falakról, a kávé fényes foltokban terülne el a földön, aztán lassan beinná
a szőnyeg. Én pedig itt állnék középen. Titokban rendkívül hálásan, hogy valaki
az otthoniak hangján, magyarul részesít erkölcsi prédikációban. De semmi ilyesmi nem történik. Az éjszakában
elveszik az ember, a ház, a kontinens. Fentről biztos sok apró pontnak
látszunk, olyan közel, hogy megérinthetjük egymást. A kilométerek
elhanyagolhatók.
A padlószőnyeg szaga megnyugtató,
felhallatszik a lenti társaság nevetése.
Nagyot kortyolok a kávéból.
