Föcivizsga

Ülök az ágyamon és valami szürreális őrület van a szememben. Nagyon drámaian festhetek. A kihúzgált fiókok, meg a nyitott szekrényekből lógó ruhák méltó háttér szenvedéseimnek. Igaz, hogy szemből látom őket, de annál jobb, így még lehangolóbb. Kezdem egyre agresszívebben méregetni a 18 as számot az excel táblázatomban. Mert még tizennyolc (és fél)földrajz tétel vár rám. Főcímekkel, alcímekkel, kiemelésekkel, ágyúgolyócskákkal, Times New Roman betűtípussal, és ami a legszebb: csökkenő időfaktorral. Megpróbáltam a dokumentumnak szimpatikusabb és szerethetőbb formát adni, de sajna 8 pontos betűkkel is 90 oldal.


És mindig ezek a számok zavarnak bele életem harmonikus és boldog közegébe. Ott vannak az évszámok. Vagy a jegyek. Vagy hogy a felület, ahová a kristálypoharat le akartam tenni eredetileg úgy látszott, hogy 5 centivel közelebb van. 06:00. A telefonszámok?


Nem is gondolná az ember, de a számok annyira átszövik az életét, hogy nélkülük már hivatalosan létezni sem tud.(Mikor született? hol? koordináták? TAJ száma? PIN-kód?) Szörnyű, én mondom, szörnyű.


De azért némi diadalérzettel tölt el a tudat, hogy mégiscsak az emberiség uralkodik a számokon, és nem fordítva.(Én most egy gyenge kezű uralkodó vagyok)


Ha minden fizikai tevékenység, minden elvont folyamat, annak a valószínűsége, hogy kék vagy piros pólót veszek e fel holnap, a hőmérséklet és egyáltalán a körülöttünk levő univerzum kiszámítható, ábrázolható, és mérhető, akkor sem mondhatjuk biztosan, hogy a végeredmény biztos. Csak hogy körülbelül. 


Mert van benned valami speciálisan megfoghatatlan dolog, ami önkényesen és véletlenszerűen viselkedik, és aminek a leírására a számok függvények és differenciálegyenletek túl közönségesek.


Ha leírnád, valamilyen módon behatárolnád, amit nem lehet, és kész. Mert szabad, és mindig azt csinálja, amit jónak lát.(És most semmi kedve föcit tanulni)