lerogyni a laptop elé, beütni másodszor is a hibásan az oldal címét. Csak semmi stressz, vagy düh, az pazarolja az energiát. ahogy minden érzés. Tehát türelmesen bepötyögni negyedszer is eoldla.hu, akarom mondani eoldal.hu-t a böngésző hívógatóan széles felső sávjába és enter.
Belép, első kattintás a Statisztikára (mert ugye becsvágyó az ember). Néhány JÉ meg HŰ után feldolgozom az információt: nekem olvasóim vannak.
Lehet, hogy csak véletlenül erre tévedtek, de egy kis büszke fejtartást és szemvillanást adtak nekem. Látod? engem olvasnak.
Eszembe jutott erről a dolgoról egy abszolút nem ide kapcsolódó hasonlat.
Mint mikor mész az utcán, vagy inkább vánszorogsz, és látod a lábad alatt a megszürkült rágógumik tengerét. Mind fehér volt valaha, és erről az jut eszedbe, hogy valaha te is naivan fehér és reménykedő voltál, de mint azokat ott lent, de az utca vagy a világ vagy az idő mocskától ma már csak egy vagy a többi szürke ember közül*. Szóval ehhez hasonló hervasztó gondolatok járnak a fejedben, mikor megpillantasz egy kirívó jelenséget. Egy rózsaszín rágógumi a fehérek között. Teljesen feldob a gondolat, hogy azt bizonyára egy kislány tapasztotta oda, máris kitalálod a sztoriját, a karakterét satöbbi. Csendesen vigyorogsz, igen TE észrevetted. Tudod hogy titka van, és ki akarod találni mi az. Mindez boldog izgalmat eredményez. A szürke önsajnálatból tehát képes az embert egyetlen szín kirántani.
Vagy egy szám. Mondjuk egy statisztika, amely a blogod olvasottságát méri.
*megfigyelésem szerint a fordulópont középiskolás korban tapasztalható. Az tiszta fehér és naiv gyerekek tudomásul veszik a rendszer működését. Vagy betemet magába, vagy eltemet élve. A szabad akarat e szerint a világ szerint lényegében annyi, hogy dönthetsz a kettő közül.
