Majd nézem

-Mindenkitől Weöres-kötetet kértél?
-Igen.
-És mit csinálsz, ha kapsz tíz Weöres kötetet?
-Felrakom mindet egy polcra és gyönyörködöm bennük.

Az angyal halála

A kanyargó folyosókon
Vonszolta magát,
Indie-zenét fütyörészett
Vigasztalás gyanánt.
Szárnya lengett ide-oda
Neonrózsaszín,
Homlokáról gyöngyözött
A kristálytiszta víz.
Lehorgasztott félelmei
A padlón zörögtek
Szempillája, füle, szája
Egyre ködösebb.
Elhalványul egyre jobban,
Nincs szükség már rá,
Összecsuklik a ruhája
Nem tudni azt, hogy mi várja
Tán a Mennyország.
S nem marad itt lent belőle
Se tetem, se sír,
Csupán némi aranypor, meg
Csomagolópapír.

Merle

Visszatekintve az ezután következő két hónapra, az tűnik fel leginkább, milyen lassan múlt az idő. Pedig igazán nem henyéltünk. Célba lőttünk, lovagoltunk, építkeztünk (segédmunkásként dolgoztunk mind a nagy Peyssou keze alá a fal magasításánál). Én ezenfelül még tornaórákat adtam Evelyne-nek, és helyesírásra, számtanra tanítottam.

Sok a dolgunk, mégsem sietünk. Annyi ráérő időnk van, amennyi tetszik. Lelassult az élet irama. A nap most is csak huszonnégy órából áll, de furcsa módon sokkal hosszabbnak tetszik. Az a sokféle gép, ami régen állítólag megkönnyítette az életünket - autó, telefon, traktor, forgácsoló, daráló, körfűrész -, meg is könnyítette, igaz. De fel is gyorsította a ritmusát. Túl sokat akartunk egyszerre elvégezni. A gépek folyton a sarkunkban voltak, folytonosan ösztökéltek.

Példának okáért azelőtt kilenc és fél perc alatt tettem volna meg az utat autón La Roque-ig. Ha valami okból nem akartam volna telefonon lebonyolítani az ügyet. Ennyi is csak azért kellett volna, mert az úton sok a kanyar. Most lovon ruccantunk át Colinnal, aki mindenáron el akart kísérni. Jó órába telt csak az odaút. La Roque-ba érve átadtuk az üzenetet. Eszünkbe sem juthatott azonnal visszafordulni, lovaink tizenöt kilométert trappoltak, pihenőre volt szükségük. Hogy rövidre fogjam: kora reggel indultunk útnak, és délre vetődtünk haza fáradtan, de elégedetten. 

Megfigyeltem, még a mozgásunk is lelassult. Alkalmazkodott életritmusunkhoz. Az ember nem úgy száll le egy lóról, ahogy az autóból szállt ki. Szó sem lehet róla, hogy csak úgy becsapja az ajtót, és hanyatt-homlok felrohanjon az emeletre, négyesével véve a lépcsőket, mert a telefon cseng. A külső kapunál leugrok Viola hátáról, onnan lépésben vezetem az istállóig, a bokszban leveszem róla a nyerget, lecsutakolom, megvárom, míg teljesen megszárad a szőre, akkor megitatom. Mindent egybevetve, jó félóra.

Lehet, hogy orvostudomány híján megrövidül az emberi élet tartama. De ha az idő lassabban telik, ha a napok, évek nem futnak el villámsebesen előlünk, egyszóval, ha van időnk élni, kérdés, mit vesztettünk.

                                                            (idézet Merle: Malevil-jéből)

Zörejvágó

Himbálódzó boldogságok
Között evezünk
Hatodszor is felborulva
Zeng az énekünk.

Megbukott már minden eszme
Meg hit, s akarat,
Kimerülve, szemlesütve
Várjuk a nyarat.

Megszegett sok fogadalom
Pusztít lelkeket
Mint lecsapott vekkeróra
A lelkiismeret.

Óceánkék távlatokba
Tekint a szemünk
De puszta tények halmazává
Vált az életünk.

Farzsebünkben kotorászva
Aprópénz után
Találjuk, mit nem is vártunk,
S csak bámulunk sután.

Meglepődve vesszük észre,
Hogy valamiért
Még mindig itt bent, a zsebünkben
Hordjuk
A Reményt.

Bassza meg a csincs az ötöt

Pucér vagyok, megigazítom a kontyomat a tükörben. Belépek a futurisztikus üvegbuborékba, majd rájövök, hogy nincs meleg víz. Elromlott a kazán, a tűfejnyi torzót kell késsel meg dugóhúzóval nyomogatni, hogy megtörténjék a csoda. Lebattyogok a kinti lépcsőn. A hideg barátságtalan. Olyan hideg, hogy el se tudom képzelni, mielőtt kilépek az ajtón. Olyan hideg, amilyet nem is álmodik az ember nyáron. Minek télen kabát? De kint tél van, csak kacag a plüssköntösömön, lazán felszalad a bokámtól a hasamig a levegő. Büdös is.
Leérek az alagsorba, macska néz. Benyitok.
A lenti tükörben csücsörítek, csillog a kurvás rúzs, eszembe jut a helyzetre megfelelő kifejezés :Bassza meg a csincs az ötöt!
Indulatok nélkül elvégzem a jelentéktelen mozdulatot, dugóhúzó kikészítve. Felfelé szárnyalok a lépcsőn, álláspontot változtatok, gondolom.
A „Bassza meg a csincs az ötöt” nem a megfelelő kifejezés.

Köszönöm szépen

"Tudom, hogy elolvasod (ugye?), szóval szia. Itt van a legeleje. Tudod, annak. Az IZÉnek. Csak hogy tudj szólni, hogy köszönöd szépen, de csöppet sem érdekel a többi. 
(Tudod, aggódom)"

  Árnyalatnyi mosoly. Szinte érzem, ahogy mérlegeled az ikes igét a végén.
Egyszerűen nem tudom, hogy mit mondjak, mert a legmélyebb dolgok igenis tiszteletet követelnek. Olyan szent itt, mint egy titok. És drámai és feszült.
  Hogy mit szólok, az nem fontos, de meg vagyok illetődve, mint egy idegen vallásnak emelt lenyűgöző templomban. Csend van, ragyog a sok kincs, nem tudom mire valók. Jó lenne játszani velük, de nem szabad. Nem is merném.
A falakon ismeretlen kacskaringók, sosem látott jelek. Gazdagság és csillogó üveggyöngyök hevernek mindehol. És hallom az ezer elsuttogott imát.

A séma

Egyszervolt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon nemes és szép és csodálatos dolog. Ezzel a dologgal váratlan esemény történt, amely teljesen a feje tetejére állította a megszokott rendet, és mindent megváltoztatott.  Bizonyos személyek elhatározták, hogy meglelik a probléma nyitját, hősiesen megküzdve az akadályokkal, elhozzák a megoldást. Az út hosszú volt és rögös, az illetők sok tapasztalatra és bölcsességre tettek szert ennek során. Végül az a akadályokat valószínűtlen módon túlélték. Majd egy véletlen folytán elnyerték méltó jutalmukat is, és megoldották a bonyodalmat.  Ennek következtében sok más embert boldoggá tettek,  és minden ugyanolyan, vagy ha ez lehetséges, még jobb lett, mint régen volt.

Tóni.

Próbálok felnőni, de te nem hagyod.

Pedig nem is ezt álmodtam

Holnap majd elmondom neki,  azért is hívtam fel, mert vele álmodtam. Àlmomban le akart lökni egy felhőkarcolóról, hogy végre megtanuljak repülni, de biztos csak a Mátrix miatt. És elhiszi.

A blogról beszélek

Nem tudom ezt most elmondani. Az ujjamat újra és újra végighúzom a szemöldökömön, végiggondolom. Mit vár el tőlem. Kinek kell lennem itt. Sajnálom, de nem mondhatok el bizalmas dolgokat. Sajnálom, de nem tudok megbízni. Talán számít, hogy a szövegszerkesztő pirossal húzza alá, a mondataimat. Mintha megkérdőjelezné az értéküket. Megnéztem a nyelvhelyesség beállításait. English (UK). Please add an other language. Talán számít, hogy most Georgia betűtípus, vagy nem.
Talán még a szövegdoboz is zavar, mert sokkal szélesebbnek hittem ezt a teret.  Hogy világos, hogy beleférek. Amiért az eget szokták szeretni az emberek: tág, és mindenkinek jut belőle.
 De a legfontosabb dolgokat mégsem tudom leírni. Az emberi gyengeségemről, Istenről, a reális érzelmeimről. A többi, az csak szilánk, nem is én vagyok.
Nem merek ezekről beszélni, mert nem érdekelne senkit. Mert nincs mindenről frappáns véleményem. És túl sok mindent nem tudok. 

Marci monológja

Őt nézed. Akkor is, ha jobbra nézel, akkor is, ha balra. Ha becsukod a szemedet, akkor is. Minden láthatatlan érzékelőd felé mutat. Ha fókuszálsz a szék lábára, akkor is a kép sarkában mozgó fehér foltot figyeled. A fehér pólója szemüveg nélkül is feltűnő. Olyan feltűnő, mint az, hogy bele vagy esve. Miért nem belém vagy esve? Akkor nagyot röhögnék, hogy biztos félreértettél valamit, mert én nem szeretlek, és ráülnék a szívedre, az érzelmeidre. Tárgyilagosan figyelnék, míg zavarba nem jössz. Mentegetőzni kezdesz.
Élvezném.
Neked pedig rosszul esne. Mert nem érted a humoromat. Nagy szavakkal jönnél. Egy világ dőlt össze benned. Szívösszetörés. Isten.
És gondolom továbbra is nagyon kedvesen köszönnél. Nem mondanál semmit. Soha többet nem néznél rám. És soha többet nem nyitnál ajtót, hogy megtudjam, igazából ki is lakik odabent.

Kleptománia

Amikor a fiatal kulturális menedzser belépett szerény irodámba, még hideg voltam és érdektelen. Annyira, hogy szinte alteregója lehettem volna a szürke tűzfalnak, melyre irodám ablaka nézett.
A nő tipikus kreatív: friss és egyetemszagú. És milyen lelkesen magyaráz. Hihetetlen, mekkora energiakészletei vannak.
 - Jó napot, az új projekttel kapcsolatban szeretnék érdeklődni, és megkérném, hogy írja alá a szükséges... - miközben folytatta monológját, megpillantottam. Egy részlet, mely különleges hangsúlyt adott a beszélő amúgy unalmas személyének. A nyakára volt csavarva egy gyönyörű, különleges textil. Művészi redőkben hullámzott alá mellkasára, és a rojtok minden fejmozdulatnál játékosan arrébb kúsztak. Hirtelen feleszméltem.
 Szememet felemeltem az arcára és bólogatni kezdtem, mint aki érti. Hosszan magyarázott.Nem tűnök elég meggyőzhetőnek? Végeláthatatlan érvei miatt lankadt a figyelmem. Kínosan koncentráltam szavaira. Megfigyeltem szemöldökének művészi ívét. Kibámultam az ablakon a tűzfalra, hátha egy ilyen ingerszegény látvány lehűt. Mindhiába. Sálja megbabonázott.
Puha volt és vastag, keleties mintái mezőket idéztek. Égszínkék merengett a rikító narancssárga és a gyengéd rózsaszín között, titokzatos bíborlila és ezüstcsíkok váltogatták egymást. Derűs napsárga foltok emelték ki az éjkéket, szüntelen vibrálással szemem előtt. Tekintetem mohón kívánta a gyönyörű színkavalkádot, ujjaim a rojtokba akartak merülni, újra és újra felszántva a színes szálakat.
Éreztem, hogy kell nekem ez a sál, annyira, hogy belehalok, ha nem lehet az enyém.
Hideg döntést hoztam e forró érzések közepette. Ellopom.

Pulóver

Régi pulóver, mi melengeted tagjaimat
Puha és illatos  emléked kísért engem hideg napokon
Ki megfagyok a buszmegállóban vacogva
Mint elfeledett, bolyongó vándor.
(Szófaji generált vers, Kosztolányi: A nyúl c. epigrammájára)

magánszféra=magánzárka?

Itt vagyok, a felnőttet alakítva. A színjáték tökéletes - udvarias vagyok, önálló és kávézom is.
Igen, főzöm a kávékat és közben honvágyam van, mint egy ötévesnek.
A szoba kicsit sivár, de megfelelő; az emberek kedvesen mosolyognak, csak közben egy furcsa, idegen nyelven beszélnek. Németül.
A kávét egyébként –  lelkiállapotom kifejezése érdekében - söröskorsóból iszom. A provokáció szándékos és nyilvánvaló.
Időnként mégis bűntudatosan körbenézek az üres szobában, mintha a lelkiismeretem felháborodott tiltakozására várnék. Azt hiszem, abban a szent pillanatban elejteném a kávét, söröskorsót, műanyagkést. Az üveg halk csendülése ide-oda pattanna az üres falakról, a kávé fényes foltokban terülne el a földön, aztán lassan beinná a szőnyeg. Én pedig itt állnék középen. Titokban rendkívül hálásan, hogy valaki az otthoniak hangján, magyarul részesít erkölcsi prédikációban.  De semmi ilyesmi nem történik. Az éjszakában elveszik az ember, a ház, a kontinens. Fentről biztos sok apró pontnak látszunk, olyan közel, hogy megérinthetjük egymást. A kilométerek elhanyagolhatók.
A padlószőnyeg szaga megnyugtató, felhallatszik a lenti társaság nevetése.
Nagyot kortyolok a kávéból.

japánok

-Kiskanál- mondom az új japán lánynak, Kikinek a vizsgált tárgyra mutatva. 

- Kiskanaal?- ismétli, mint elsőben. Miközben koncentrál, egy kicsit bandzsít.

- Kiskanál, az vagy te! - Mongoloid szemei elkerekednek, csodálkozva néz rám föl. Meglepi a bók.

Cillit Bang

Nálunk mindenki kiveszi a részét a házimunkából. Nekem például rendes tisztem a zuhanyzónk kitakarítása. Eleinte gyűlöltem, aztán lassan belenyugodtam.
Amikor megvettük a zuhanyfülkét, még olyan volt, mint egy új világ kapuja. Futurisztikus üvegbuborék, ahova belépve elfelejtesz minden gondot. A csodásan gömbölyű üvegfelületeket kedved támad végigsimítani, a krómozott vízcsap ugyanakkor azt sugallja, hogy ez mégsem játék, emberek, hanem intelligens szerkezet, mely azzal a fölényes büszkeséggel szolgál, mint a régi komornyikok.
A mi zuhanyfülkénk dicsősége azonban múlandó. Ahogy teltek a hónapok, a csillogó króm valami bizonytalan szürkére változott. Büszke üvegajtajait a vízkő homályosította el. Egy idő után a fehér vízcseppnyomok annyira ellepték, hogy nem lehetett átlátni rajta. A fülkébe melankolikus félhomály költözött.
Ekkor jöttem én, egy üveg ipari vízkőoldóval. Ez a szer annyira erős, hogy a saját flakonját is kimarta, gondoltam, segíthet.
És órákig vakartam a vízkövet. A fülembe ordított az Irie Maffia énekese, hogy bátorítson. Nem voltam megsértődve, azt hittem, ez így normális, áldozatot kell hoznunk az esztétikumért.
Végül elfogyott a vízkőoldó. Kétségbeestem.
Mi lesz most? A vendégek egy órán belül itt lesznek.
A polcon találtam egy doboz Cillit Bang-et. Csalódottan gondoltam az ipari vízkőoldóra, ugyan mit ér ehhez képest egy Cillit Bang?
Felkentem egy adagot a zuhanykabin üvegére.
A Cillit közönyösen csillogott. Majd bosszankodva letöröltem.
És megkövülten nézem az üveget, mely ragyogóan tiszta volt. Sehol semmi gyanús eredetű folt, vagy gyakran emlegetett makacs szennyeződés. A harmónia helyreállt, az új világ kapuja megint nyitva várakozik, titokzatos és fontoskodó.

Közjáték

Később úgy teszünk, mintha ez meg sem történt volna. Hiszen a beszélgetés meg sem történt. Csupán két ember több száz kilométerre egymástól együtt hallgatott.

Mentálhigénié

Gyorsan belépett a zuhany alá egy flakon grépfrútos tusfürdővel, elszántan, hogy lesúrolja magáról a szűnni nem akaró kellemetlen érzéseket.

Szerelmi bánat

Írtam a kedvenc kortárs írómnak egy levelet.
 Minden van benne-seggnyalás, udvariaskodás, haverkodás és mentegetőzés. Olyan szépen megírtam, büszke voltam rá.
 Amikor rákattintottam a Küldés-re, az a típusú elégedettség töltött el, mint a régieket, akik még látták elröppenni a madarat a lábára csatolt üzenettel. Néztem a levél után, és másodpercenként változtattam az álláspontomat: idióta  őrült vagyok, most mit fog rólam gondolni, te jó ég.Vagy: zseni vagyok, és bátor, ezt jól megcsináltam.
Naponta néztem a válaszokat. Első nap: semmi. Második nap: semmi: harmadik nap: semmi. Tizedik nap: semmi, semmi, semmi! Úgy érzem magam, mintha kikosarazott szerelmes lennék.

Feltételezésem szerint három dolog következhetett volna be:

1. Ír egy udvarias, rideg választ, amelyben megkér, hogy a jövőben szíveskedjek tartózkodni a zaklatásától.

2. Ír egy lekezelő, énvagyokazistenkirály-éstekivagy- stílusú választ, amelyben metsző éle van a mondatoknak.

3. Ír egy választ, amelyből kiderül, hogy nem is tart annyira ütődöttnek, és bár tartózkodó, de határozottan jófej.

Szóval, hogy legalább ír valamit. De ez a csend, ez a lehető legvilágosabb reakció. Ennyire kegyetlen kikosarazást én még nem láttam.
 

A dínós pizsamák reggeli bája

Az öcsém reggeli szertartásai teljesen lenyűgöznek.
Amíg sötét van a szobában, fél órát szenved és dumál magának, hátha anya is meghallja és elkezdi a napot. Ha ez nem jön be akkorákat sóhajtozik, hogy én is meghallom a másik szobából, és megyek, felhúzom a redőnyt. Ilyenkor jön el a mérges pislogás ideje, ami azt üzeni, hogy minekébresztettélfelteszemétdög, mintha nem lennék vele tisztában, hogy már alig várta.

Aztán odamegyek, ő meg rám vigyorog a fogatlan mosolyával, majd kinyújtózik a maga teljes 65 centiméternyi hosszában, hogy ő olyat is tud. Rámnéz, várja a hatást. Csak úgy feszül rajta a dínós pizsama. 

Megregulázom az internetet

Ha egyszer kénytelen vagyok! Teljes egy napba telt a költözködés, a bejegyzések mind ragaszkodtak az előző jól megszokott helyükhöz, és még legalább fél évig honvágyuk lesz, érzem. 

És hát amúgy is nem  gusztustalan az a szürke, jobboldali slidebar? Terpeszkedik haszontalanságának teljes tudatában. Esztétikátlan, és a menüpontokkal együtt csak röhög rajtam, mert nem terjed ki a szaktudásom az átállítására.
Egyszerűen utálom, nem nézek jobbra, becsukom a szememet, és minden kedves olvasó kérem, hogy tegyen ugyanígy. Miért? Szolidaritásból. Köszönöm.

BÁrgyú

Alcím: A magyar nyelv csodás adottságai

Azt hiszem, nyugodtan kimondhatom, hogy ez a kedvenc szavam. A maga együgyű és szerethető mivoltában csupa szívmelengető érzést kelt.  Már aki kimondja: bárgyú( Mert így kell mondani: BÁrgyú, az első szótagot hangsúlyosan, és nagyra tátott szájjal, míg a másik szótag hosszan meghúzva, mintegy decrescendo-val a végén) annak az arca is rögtön felveszi a bárgyúságot, kettősen alátámasztva, hogy milyen az, aki bárgyú.

Gérard Depardieu itt épp az u-decrescendonál tart.

gyakorikerdesek.hu

 a mitológia egy nép mítoszainak összessége. A mítosz primitív társadalmi tudatforma. Régen ezek a tartalmak hivatottak meggyőzni az illetőt, hogy összetartozik a másikkal. Közösségfenntartó erejű mesevilág, amit bárki alakíthat, és testreszabhat szépen magának, a hozzátartozóinak.
Valamilyen formában talán ma is létezik. Szereplői a közelben-távolban levő híres emberek-akik ugyanúgy végletes viselkedésmintákat szimbolizálnak a köztudatban, (megvannak az attitűdjeik, és legendáik mint az antik isteneknek) csak kicsiben.


A fórum is fontos. Mint a piactér, a templom, az a kocsmák és egyetemek, a kultúra városai, amik olyan sokszínű embert, véleményt és szélsőséget képviseltek egyszerre. Mára az internetre tolódott el a közösségi tér, ahol megoszthatnak, tájékozódhatnak, mindennapos és mély problémákat vethetnek fel a népek.
Konkrét és személytelen. 
De van abban valami hátborzongató, hogyha az ember egy 200 kilométerrel odább lakó ismeretlen embertársának a problémáján gondolkozik. 
 mert az egésznek a lényege kapcsolat. segítek neked, te is nekem, és közben épül az a kötelék közöttünk. Hasznos, mivel majd holnapután és a jövőhéten is találkozunk, és akkor már kávét is főzök neked, nem csak megmondom az időt. 
Kölcsönösen tudunk egymásról, és kapcsolatban vagyunk. 
Én nem fogom attól megismerni azt a miskolci srácot(akinek tetszik egy barna hajú lány, csak nem meri leszólítani) hogy életvezetési tanácsot adok neki(a gyakorikerdesek.hu-n), és úgy teszek, mintha ezer éves ismerősök lennénk. Ez csak egy valódi kapcsolat imitációja, és valahogy hideg, huszonegyedik századi érzés, hogy egy másik embertől olyan hülyeségek választanak el, mint tér, idő és nicknév.