Bányamunkás kockás ingben

itt vagyok. Simán. Small méretű átlagos betűtípussal.eltöprengek egy kérdés felett. Mint mindenki én is csak statiszta vagyok? Kínai farmerben és sorozatgyártott kockás ingben?  Szigorúan felhajtott ujjakkal. Anya, ne vasald ki az ingemet. Így menő. Kicsinyes lelkivilággal? Vajon van ennél nagyobb értelme ennek a mesének? Vagy mindenki ugyanazt a szürke uniformist veszi fel 60-70 évre? Aztán vissza a kölcsönzőbe. Kinek dolgozunk ebben a bányában? Miért dolgozunk? Van valami szerepünk azon kívül, hogy észrevesszük a virágokat, amik kinéznak a sziklarepedésből? Hogy nevetünk, ha szakad az eső hazafelé? Ha visszamosolygunk egy másik szürkeruhásra? Mert hasonlít a kockás inge a miénkre. Miért? Minek? Kiért?

Isten? Ott vagy?

Te legalább érted. Mert én nem vetettem fel a fejem, mikor a pallón mentünk a szakadék fölött. Hanem belenéztem, és megszédültem. A többiek úgy csinálnak, mintha nem lenne tériszonyuk. Nem akarják észrevenni, hogy bármi történhet.

Elkapsz, ha leesek?

Vagy majd örökké csak zuhanok, és zuhanok...

Ma reggel nem vettem fel a bukósisakomat. Csak egy lámpást hoztam, ami világít a bányában, nehogy eltévedjek. 

A lámpásom sokmindenre jó. Megmutatja, ha a gáztartalom túl magas. Ha mély verem jön. De a pallót is látom. Egy keskeny deszka. Lehet hogy eltörik. Elkapsz, elkapsz, Isten?

A másik oldalra már nem ér el a lámpásom fénye. Ugye létezik? Kell hogy létezzen. Ahhoz támasztottad a hidat. Elindultam rajta. Már csak sötétség van alattam. Remeg és nyikorog. 

De mi lesz, ha leesek? Elkapsz?

Föcivizsga

Ülök az ágyamon és valami szürreális őrület van a szememben. Nagyon drámaian festhetek. A kihúzgált fiókok, meg a nyitott szekrényekből lógó ruhák méltó háttér szenvedéseimnek. Igaz, hogy szemből látom őket, de annál jobb, így még lehangolóbb. Kezdem egyre agresszívebben méregetni a 18 as számot az excel táblázatomban. Mert még tizennyolc (és fél)földrajz tétel vár rám. Főcímekkel, alcímekkel, kiemelésekkel, ágyúgolyócskákkal, Times New Roman betűtípussal, és ami a legszebb: csökkenő időfaktorral. Megpróbáltam a dokumentumnak szimpatikusabb és szerethetőbb formát adni, de sajna 8 pontos betűkkel is 90 oldal.


És mindig ezek a számok zavarnak bele életem harmonikus és boldog közegébe. Ott vannak az évszámok. Vagy a jegyek. Vagy hogy a felület, ahová a kristálypoharat le akartam tenni eredetileg úgy látszott, hogy 5 centivel közelebb van. 06:00. A telefonszámok?


Nem is gondolná az ember, de a számok annyira átszövik az életét, hogy nélkülük már hivatalosan létezni sem tud.(Mikor született? hol? koordináták? TAJ száma? PIN-kód?) Szörnyű, én mondom, szörnyű.


De azért némi diadalérzettel tölt el a tudat, hogy mégiscsak az emberiség uralkodik a számokon, és nem fordítva.(Én most egy gyenge kezű uralkodó vagyok)


Ha minden fizikai tevékenység, minden elvont folyamat, annak a valószínűsége, hogy kék vagy piros pólót veszek e fel holnap, a hőmérséklet és egyáltalán a körülöttünk levő univerzum kiszámítható, ábrázolható, és mérhető, akkor sem mondhatjuk biztosan, hogy a végeredmény biztos. Csak hogy körülbelül. 


Mert van benned valami speciálisan megfoghatatlan dolog, ami önkényesen és véletlenszerűen viselkedik, és aminek a leírására a számok függvények és differenciálegyenletek túl közönségesek.


Ha leírnád, valamilyen módon behatárolnád, amit nem lehet, és kész. Mert szabad, és mindig azt csinálja, amit jónak lát.(És most semmi kedve föcit tanulni)

Világítótorony

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy világítótorony. Már rég lakatlan volt, és nem törődött vele senki, de büszkén magasodott a környék füves dombjai fölé. Esténként őrt állt a naplementéknek, és ablakai, (amik mögött ugyan már rég nem volt lámpás), minden nap ugyanolyan kitartóan kémlelték a tengert. Mindig. minden nap. Egyfolytában. Egyébként nagyon hasonlított a többi világítótoronyhoz szerte a világon, és az oldalán egy vastag piros sáv ékeskedett. Közönyösen állta az idő támadásait, habár csíkja kicsit megkopott, de őt nem érdekelték ezek a dolgok. Mert várt valamire. Kívülről nézve, és teljes egészében látható volt, hogy már régóta számít valami nagyon fontos eseményre, ami eddig nem következett be, és ki tudja megmondani, hogy valaha megtörténik e egyáltalán.
Az épület maga volt a megtestesült türelem és higgadság, üvegablakain a fény minden reggel reménykedve kúszott be, hogy a sötétség leszálltával újabb csalódás érje: nem ez volt az a nap. De hiába, a fény már csak ilyen, nem lehet rá számítani, egyszer van, egyszer nincs, naphosszat csak ugrál, meg játszik, következetlen és kiszámíthatatlan. Nem lehet megfogni, mert megszökik, mikor úgy tartja kedve. Igaz, a fény szabad, de a fény soha nem fogja megérteni a szót: örökre, őszintén, igazán, régóta.
Mert a fény céltalan is, soha senki nem lesz a fényre büszke, nem fog bizalmasan rámosolyogni, de ő nem is várja ezt el. A fény csak úgy van, és saját természete határolja be.
De azt hiszem, hogy a világítótorony nem hiába várt. Bár én nem tudhatom, hogy mi az, amiért évtizedekig tartotta magát, és falaiban az űrt úgy őrizte, mint valami titkot.  De amikor egyszer majd bekövetkezik az Esemény akkor az öreg épület téglái beleremeghetnek a hírbe.Onnantól pedig büszkén magasodik majd a környező füves dombok fölé, mert hiába suttogja a szél az ellenkezőjét, hiába üvöltenek a hullámok, eljött az ő ideje.