Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy világítótorony. Már rég lakatlan volt, és nem törődött vele senki, de büszkén magasodott a környék füves dombjai fölé. Esténként őrt állt a naplementéknek, és ablakai, (amik mögött ugyan már rég nem volt lámpás), minden nap ugyanolyan kitartóan kémlelték a tengert. Mindig. minden nap. Egyfolytában. Egyébként nagyon hasonlított a többi világítótoronyhoz szerte a világon, és az oldalán egy vastag piros sáv ékeskedett. Közönyösen állta az idő támadásait, habár csíkja kicsit megkopott, de őt nem érdekelték ezek a dolgok. Mert várt valamire. Kívülről nézve, és teljes egészében látható volt, hogy már régóta számít valami nagyon fontos eseményre, ami eddig nem következett be, és ki tudja megmondani, hogy valaha megtörténik e egyáltalán.
Az épület maga volt a megtestesült türelem és higgadság, üvegablakain a fény minden reggel reménykedve kúszott be, hogy a sötétség leszálltával újabb csalódás érje: nem ez volt az a nap. De hiába, a fény már csak ilyen, nem lehet rá számítani, egyszer van, egyszer nincs, naphosszat csak ugrál, meg játszik, következetlen és kiszámíthatatlan. Nem lehet megfogni, mert megszökik, mikor úgy tartja kedve. Igaz, a fény szabad, de a fény soha nem fogja megérteni a szót: örökre, őszintén, igazán, régóta.
Mert a fény céltalan is, soha senki nem lesz a fényre büszke, nem fog bizalmasan rámosolyogni, de ő nem is várja ezt el. A fény csak úgy van, és saját természete határolja be.
De azt hiszem, hogy a világítótorony nem hiába várt. Bár én nem tudhatom, hogy mi az, amiért évtizedekig tartotta magát, és falaiban az űrt úgy őrizte, mint valami titkot. De amikor egyszer majd bekövetkezik az Esemény akkor az öreg épület téglái beleremeghetnek a hírbe.Onnantól pedig büszkén magasodik majd a környező füves dombok fölé, mert hiába suttogja a szél az ellenkezőjét, hiába üvöltenek a hullámok, eljött az ő ideje.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése