A villanykapcsoló

Ha már a villanykapcsolókról írok, kezdésnek megemlítenék egy,az én életemben fontos példányt. Hogy lehet fontos egy villanykapcsoló? Hát úgy, hogy meghatározza egy gyerek fogalmait általánosságban a villanykapcsolókról. Ez hatalmas felelősség, hiszen összes többi társát képviseli szerte a világon. És nem csak azokat, amelyek jelenleg léteznek, nem. A villanykapcsolók összes dicső nemzedékét, és minden jövendőbeli, egyre kifinomultabb utódot is, amelyekre már szinte csak metaforaként használják a villanykapcsoló kifejezést, mert szerepkörük jóval túlmutat egy villanykapcsolóén.
Tehát az első villanykapcsolót, amely mély nyomot hagyott bennem gyerekként, koszos, fehèr műanyag keretezte. Úgy érzem, el kell neveznem, méghozzá azért, hogy a köztünk levő, barátságos viszonyt kifejezzem. Sándornak hívták. Nem az a fajta volt, akit lesanyizhatna az ember. Poros és rozoga volt, bár ennek ellenére tekintélyes. Emberévekben ötven  körül járhatott.
És hogy miért vonzódtam én ehhez a dohos agglegényhez, aki ócskaságában is valami megkopott dicsőséget hordozott? Hát azért, mert középen csodás, aranyló színű plüssanyag töltötte ki. Tökéletes négyszög alakú. Ahogy az ember az ujját fokról-fokra húzta a plüssön, a szobát árnyalatonként boríthatta fénybe vagy sötétségbe, kedve szerint, mint valami  isten. Mert valóban, különleges hatalommal rendelkezik az, aki egy villanykapcsolót bír. Dönthet világ és a vakság, valami és semmi, létezés és megszűnés között.
Csak sajnos amíg az ember kiskorú, és főleg ötéves, addig nem élhet korlátlanul ezzel a hatalmával, nem kapcsolgathatja napi ötvenszer fel-le a villanyt. Ezért tehát gondolkodóba esik, mert mégsem akaródzik letennie a fény felett való uralmáról, és akkor zseniális ötlete támad. Amikor pedig szülei hónapok múltán felteszik a várva- várt kérdést: Mit szeretnél karácsonyra? Csillogó szemmel válaszolja, hogy -  természetesen - játék-villanykapcsolót.